Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A megkopott babaház (II. rész/11. fejezet)

, 507 olvasás, Mona , 6 hozzászólás

Ezerszín

"Ava Underworld"

John-t tetőtől talpig megrázta a nő nevének minden egyes betűje. Vissza kellett kérdeznie, hogy újra hallja annak csengését, hogy a még ismeretlen szavakat mélyen magába égethesse.

- Ava…?
- Dr. Ava Underworld. - ismételte gépiesen John fülébe a női telefonhang.

"Ava Underworld"

A csokoládébarnán erezett ajtón függő arany névtáblán a nő neve állt. John bekopogott, majd míg várakozott, észrevett sokkal lejjebb egy sárga post-it cetlit:

"Húzz el!
(kivéve: magas, fekete férfi, felemás zokniban)"

John néhány másodpercig mozdulatlanul meredt a cetlire, majd lassú mozdulattal – mint aki fél, hogy rajtakapják – megemelte térdénél fekete farmerjának szárát, majd a másik lábán is. Az egyik zoknija fekete volt, a másik sötétkék. John megvonta a vállát: "majdnem egyszínű…" Mire felnézett az ajtó már tárva állt előtte. S ott volt ő. Ava Underworld.

Fehér, hosszú ujjú selyeminget viselt, melynek ezüstös árnyalata sötétebben csillogott fekete térdszoknyája fölött – betűrve viselte. Hosszú, izmos lábain áttetsző fekete nejlonharisnya feszült. Nem viselt cipőt. Lábujjai kényelmesen elterültek a harisnya szorítása alatt, a szürke szőnyegpadlón.

Haja fekete volt, alig vállig érő, elvékonyodó tincsekben hullt kulcscsontjára, számos élénk vörös melír csíkkal. Vékony arcbőrét kiemelte markáns szemöldök-, járom-, és állcsontíve. Szeme fekete volt, feketére festve, ajka telt, mély-bordó színe alatt enyhén szabálytalan, de fehér fogai villantak mosolyra, amikor John tekintete végre arca felé fordult. Egész testével az ajtónak támaszkodott, s élvezte, ahogy John pillantásában fürdik minden egyes porcikája.

- Doktor Underworld? - kérdezte végül John.

A nő türelmet kérve emelte fel mutatóujját, s John csak akkor vette észre a telefont fekete hajtincsei alatt. Beinvitálva intett, majd hátat fordított a bátyámnak, s cipőtlen lábain a szoba baloldalán lévő, teljesen üres íróasztal mögé lépdelt.

A szoba komolyságát sivársága adta. Mielőtt John becsukta volna maga mögött az ajtót, még utoljára rápillantott a névtáblára. "Ava Underworld"

John komótosan kezdett el körbenézni a szobában, de szeme egy pillanat alatt átlátta a terem berendezését: egy asztal, kettő egyszerű, párna nélküli faszék, kettő, teljesen üres polcos szekrény és egy minihűtő. A nő bordó tűsarkú cipői hanyagul hevertek az ajtó mellett. John leült az asztal előtti egyetlen székre. A nő háttal állt, s anélkül nyomta ki hirtelen a telefont, hogy egy szót is szólt volna bele, majd az asztalra hajította. John szemei kikerekedtek, majd illedelmesen felállt és kezet nyújtott.

- John Reed vagyok, délelőtt beszéltem a titkárnőjével. - a nő mosolyogva figyelte John minden egyes szavát, de nem fogott kezet vele…
- Reed? - kérdezett vissza, s John megdöbbenve engedte le tétován a kezét. - Mint a Reed-sejtek? A daganatsejtek a non-Hodgkin lymphomában? - hangja éles volt, szinte irritálóan harsány.

John habozott. Még sosem fedezte fel ezt az egyezést…

- A Hodgkin-ban, igen… - válaszolta mély hangján, a nőénél halkabb tónusban.
- Á, szóval szintén doktor? - kérdezte széles mosollyal a nő, majd megkerülte az asztalt, s John felé sétált, majd megállt előtte, amilyen közel csak lehetett. Kezet nyújtott. - Szólíts Ava-nak. Foglalj helyet.

John ismét leült, Ava pedig közvetlenül elé, fel az asztalra, harisnyás lábait egymáson keresztezve John arca előtt.

- A gyereken vagyok főorvos… és van egy kislány, aki… - kezdte John, de Ava unottan félbeszakította.
-… egy pohár bort? - kérdezte, s négy lépéssel már oda is ért a minihűtőhöz.
- Jajj, nem, köszönöm. - utasította el John gondolkozás nélkül.

Ava törzse hátrafordult, miközben kinyitotta a hűtőt.

- Helyes! Tudtam én, hogy whisky párti vagy! - vágta rá mosolyogva, s kiemelte az üveget, majd hangosan az asztalra dobbantotta. - Én tisztán iszom. Neked dobhatok bele jeget…
- Jajj, nem, tényleg nem iszom! - ellenkezett John, de addigra a pohár ital már ki is volt töltve elé.
- Majd fogsz. - vágta rá a nő, s pohárral a kezében újra felült az asztalra.

John fejében ismét komolyan megfordult a gondolat, hogy ez az egész valami tévedés… Tétován nézett körbe ismét a szobában, s nem értette, hogy miért ilyen üres, miért ilyen személytelen, amikor szemmel láthatóan izgalmas jelenség a nő. Izgalmas, nem mindennapi, vonzó nő, de hogy ő legyen az állam legajánlottabb neuropszichiátere?! Ez csak valami tévedés lehetett.

Ava fekete szemei követték John pillantását, majd végül elfogta azokat. A nő nem mosolygott, s John valamiért így még vonzóbbnak találta őt. Ivott, miközben nem vette le pillantását a bátyám arcáról. Sötétkék szemek a fekete szemekben. Két slunggal kiitta a tiszta dupla whisky. Ezek után John már abban is biztos volt, hogy a nő totálisan alkoholista, s tudta, hogy innen sürgősen távoznia kell. Kellene…

- Brrr… - rázta meg a haját, majd kitűrte a blúzát a szoknyájából, s dekoltázsa felett kigombolta a legfelső gombot. - Mmm, egész nap erre vártam…- mondta megkönnyebbülten, ismét mosoly nélkül.
- Szóval Reed Főorvos Úr… nem félsz attól, hogy a nevedben íródott meg a sorsod? - kérdezte, s John már 99%-ig biztos volt abban, hogy ez a nő még csak nem is orvos…
- Ava… ha nem bánod, rátérnék a lényegre… - sóhajtott John, s szeméből eltűnt a csillogás, amely az első pillanatban úgy körberagyogta Ava nőiségét.
- Én már rég rátértem. Már rég ott vagyunk. És ha nem hagysz vezetni, akkor nem engedlek követni. - vágott közbe csalódottan, majd megbocsátóan, kedves mosollyal zárta el fekete éjszemeiből cikázó villámok szúró dühét.

John mostanra már abban is biztos volt, hogy a nő pszichopata… s most már inkább félelmében hagyta őt beszélni, mint kíváncsiságtól vezérelve…

- Tudom, hogy nálatok az esetismertetés abból áll, hogy elhadarjátok a páciens nemét, életkorát, a kórelőzményt, a diagnózist, betegség lefolyását… és ezek után engem kérdeztek a prognózisról… - kezdte Ava, s John érdeklődését újra felkeltette élces hangja. -… mintha az agy egy szigorú szabályokat követő, logisztika-kaszkád lenne…

Tartott egy légvételnyi szünetet, majd a hangokat ordítva robbantotta John elé:

- És akkor még az esetismertetésetek is egy nagy halom, használhatatlan szar! - mellkasa gyorsan mozgott, ahogy felgyorsult a pulzusa. John-t már nem döbbentette meg a nő kirohanása, mélyen kíváncsi volt minden szavára. - Életkor?! Nem?! Nem vagyok vak, mindezt látni fogom… a kórelőzmény?! Mint a pletyka… szájról szájra terjedve… egy újságcikket is beragaszthatnátok a kórlapba… diagnózis?! A test nem gép… a vizsgálati eredmények csak gépszintű diagnózist adnak… használhatatlan információkból hogy prognosztizáljak?! Fogadjatok fel egy jósnőt, basszus.

John mosolygott. Minden szavát értette. A nő megdöbbent a mosolyon, de nem viszonozta, drámaian szuszogott, majd folytatta.

- Nekem nem a géntérképe kell. A szemén át akarok látni a megfoganása pillanatától. Akarom tudni, hogy a szülők akarták-e őt, szerették-e őt, képesek voltak-e megismerni őt. Tudnom kell, hogy nem-e mászott pók az arcára, miközben csak üvöltött és üvöltött, de a szülei kiütve aludtak ugyanabban a szobában. Nem a kis kori betegségei érdekelnek, hanem az, hogy volt-e halálfélelme köhögés közben… - monológja egyszer csak megakadt, majd John-ra nézett, fekete szemei beleáztak a sötétkékbe.

- Meghaltak a szülei… így sokkal nehezebb lesz… - találta ki Ava a semmiből, s a mellkasához kapott, majd az ablakhoz sétált.
- Igen. - válaszolta John. - De honnan…? - kérdezte megdöbbenve, majd a nő a szavába vágott.
- A te szüleid is halottak. - fordult vissza John felé, majd oda sietett hozzá, s elé guggolt.

Szemei éjfekete bogarai kitágultak, s John sötétkék óceán szemei fölé nyújtóztak.

- Meghalt a nővéred…- Ava fagyosra hűlő ujjaival megmarkolta John forró kezeit.

A bátyám nem jött zavarba a nő túlzott közvetlenségétől, sőt… még közelebb kívánta érezni mellkasának mély dobogását. Ava John könnyeit könnyezte… a fekete írisz folyatta mérgét…

- Istenem… ő kapta a rákot…

John szívét Ava meghatottsága kezdte facsargatni. A nő térdre zuhant, melleit John térdeihez nyomta.

- Nem… ez nem lehet… elvesztetted a húgodat is… - John szemeiből pulzálni kezdtek a sötétkék könnyek. Ava zokogott, bordó ajkai közül nyálbuborékokat formáltak a szavak. John átnyúlt Ava válla fölött, s ledöntötte a whisky-t…

- … de ez a kislány is a húgod…

Ava felállt, könnyei úgy száradtak fel, mintha nem is lettek volna. John karjait feszes combjai köré zárta, s simogatta a haját, míg John elfojtott sírása újra egyenletes légzéssé alakult. Akkor kitépte magát John karjai közül, s az asztal túl-feléhez sétált, s leült a székére. A bátyám erő-vesztve ült, darabjaira szakadva lélegezte könnyeit. Ava több percig nem szólalt meg, s egy pillanatra sem vette le tekintetét John-ról.

- Ő nem a húgom… - szólalt meg végül John. - Csak egy szegény kislány, akit baleset ért.
- Te is ott voltál… s azt hiszed, hogy te okoztad a balesetet… magadat hibáztatod… - folytatta Ava, s John végre úgy érezte, hogy valóban egy pszichiáterrel szemben ül, valóban egy kompetens pszichiáterrel szemben.

- Tényleg én okoztam a balesetet, követtem az öcsém kocsiját, amiben a…
- John… - vágott közbe Ava – talán előre kitervelt, vagy szánt szándékkal ölted meg a saját húgodat és a kislány szüleit? - kérdezte a nő, s hangja halk volt, lágy, finom, nem is hasonlított a korábbi harsány tónusára.

John hiábavalónak érezve megtekerte a fejét.

- Mondd ki. Mondd ki, hogy nem a te hibád volt. - suttogta Ava. John tétovázott. - Mondd ki. - tátogta a nő. - Gyerünk már! - üvöltötte tele a szobát.

- Az egész az én hibám… - sóhajtotta végül mégis.
- Jó. - helyeselt a nő váratlanul -… nem a te hibád, hogy így gondolod… - folytatta. - Tudod, van az a külső része az agyunknak… - mosolygott ismét teljesen váratlanul -… alapvető funkcionális hibája van… de minden embernél… azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk érezni, mozgatni, számolni, látni és hallani a valóságot… számunkra ez a valóság, pedig a valóságot nem foghatjuk fel ilyen kezdetleges, elemi érzékeléssel. A hiba a rendszerben van… - bólintott a gondolatmenete végéhez érve, majd lehajolt, s eltűnt a fekete íróasztal mögött.

- Ava? - néhány másodperc eltelte után John felállt, s odalépett az asztal mellé, hogy megnézze, mit csinál a nő. De Ava nem volt sehol. John megrémült, s dübörgő pulzussal körbenézett a szobán. Sehol sem látta. A szíve a halántékában kezdett dobogni, majd megrémülve hátrapördült, ahogy öngyújtó kattanását hallotta maga mögött. A nő újra ott volt, mélyet szívott a cigarettából, s John mellé ült az asztal tetejére.

- A világot morzsáiban látjuk… - folytatta, mintha mi sem történt volna… - érzelem, értelem és érzékek morzsái mentén. Ha nem látsz, azt hiszed, hogy nem is létezem. - vigyorogta, majd újra beleszívott a cigibe. John még mindig rémülten állt előtte. - Nincs veszteség hibás nélkül – így értelmezzük, így tudjuk felfogni, így emésztjük meg. Ez a mi primitív agyunk, ez a MI valóságunk.

John beleesett Ava szavaiba.

- De mi van akkor, ha nincs is hiba?! - kérdezte végül. -… ha a tragédiának meg kellett történnie?! Ha a húgodnak meg kellett halnia? - vágta John-hoz gátlástalanul. - Mi lett volna, ha tizenhét évesen gyereket szül a saját bátyjának?

John nem bírta megemészteni Ava feltételezéseit. Leült újra, s hagyta, hogy a nő minden életet kiszívjon belőle.

- Engem az érdekel, John… - egy utolsót szívott a cigibe, majd bedobta a csikket az asztal fiókjába. -… hogy miért a húgod mégis ez a kislány, amikor mégsem az…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 305
Regisztrált: 1
Kereső robot: 24
Összes: 330
Jelenlévők:
 · arttur


Page generated in 0.3734 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz