Lassan elporlad a vágy,
megfeneklik a képzelet,
sötét árnyak írják sorsomat,
őszintén már sírni sem merek.
Lassan tovább billen a mutató,
a lomha sóhajú, poros, antik órán,
- kezemben szétporladt papírlapok,
homokszemekként peregnek némán.
Lassan álomba süllyed a szív,
vérem teherként lüktet fejemben,
- sérült szellemek kísérik lelkemet,
s haldokló virág nyílik két kezemben.
Lassan elkopnak szavaim,
- elfelejtettem minden álmomat,
hullámzó hajamba ezüstöt ír az idő,
s bezárom magam mögött világomat…