Lángokkal ölelt örökkön élő
Vörös fényű mécses,
Fáradt testünk lemaradt már,
Lelkünk még ébren.
Csendben száll, de szíve ég,
Halkan dúdol tovább,
Oldalra nézvén ködbe vész,
S dúdol tovább lomhán.
Emlékei elemésztik,
Fájdalma partra mossa,
Kezében a hatalommal, -
E súly alatt összeroskad.
Fémvázzal ölelt halált hoz ő,
Démoni fegyvert,
Némán zuhan, erős fénnyel,
A mesterséges isten.
S robajjal földet ér,
Egy kislány hangja halvány,
Kislány szeme csukván, míg
Elviszi a homály.
Lángokkal hantolt csendbe vesző,
Por födte hegyek,
Lehunyt szemek, s tűzben égő
Ártatlan szívek.
Mi alkottuk,
hisz Mi vagyunk
Az ágy alatt a rémek.