Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A megkopott babaház (II. rész/9. fejezet)

, 463 olvasás, Mona , 10 hozzászólás

Ezerszín

Álom töredékek villannak az álomban. A tükörből Anne tekint vissza rám. Majd sötét. Karja a tükör melletti falat támasztja, szőke fejbúbja látszik, ahogy arca a lefolyó felé fordul. Majd sötét. Fehér villanás, Anne összerogyó teste. Sötét. Eszméletlen teste felett lebegek. A szeme zárva, az enyém nyitva. Scott csúszik mellé, keze pofont suhint az arcára. Sötét. Visszakézből még egyet. Anne halkan nyöszörög.

A tóparton állok, a stég sötétbarna kezdetén. A hézagos-hibás deszkák a távolba futnak, ott hosszú szárú trapézt alkotva. A víz mély-kék, az ég egybeolvad a vákuum-szerű sötéttel. Hangtalan, mozgás-nélküli az éj. Nem kapok levegőt. A semmi elnyelte a lég-oxigént. Alattam lassan felnyög az első deszka, alig észrevehetően, morogva süllyedni kezd. Rémülten előre lépek. Mögöttem a sötétbarna léc a fekete idő torkába csobban. A következő deszka hangosabban nyikordul, gyorsabban omlik. Kettőt lépek, s hangtalan zuhan alólam a talaj. Nem kapok levegőt. Futni kezdek.

Lábaim alatt uszonyos óriás lényeket kezd kirajzolni a mély-kék víz. Hatalmasságuk lomhán bukik alá-s fölé a víznek. Rohanni kezdek. Omlik mögöttem a stég, lélek-vesztve feszülnek az izmaim. A vákuum-szívta éjben tompán dobog lábam alatt a fa. Gyorsítanék, de az idő megsokszorozza a távot. Gát-ugorva száguldok a labilis léceken. Fuldokolva bömbölök, a tavi lények szaporodva tekerednek egyre közelítve a talpaimhoz. Térdre esek. Szédít a levegőtlenség. Feltátja száját a legnagyobb, kontúrja felém fodrozódik, érzem forró bűz-leheletét. Porladni kezd alattam a talaj, lépnék, de térdem nyílt töréséből mély-vörös tócsa kezd rajzolódni, csurog le a lények vad nyelvére. Szilánkosra törött térdporcom a fa morzsalékával hull. Nem tudok mozdulni. Meg fogok halni.

- Dianne, ébredj fel!

John hangja. Vagy nem az övé. Egy élet választ el tőle. Megismétli. Hiába. Nem tudom mozgatni a testem. Légvétel nélkül nyelem a szén-dioxidot, testem ellenkezik, fuldoklik, vonaglik.

- Gyerünk! Ébredj!

John hangja. Vagy Nate-é. Hangosabb. Sürgetőbb, szigorúbb. Mintha megrángott volna a bal kezem kisujja. Nem biztos… nem érzem. Hanyatt fekszem, a nyakizmaim görcsösen merevek. Hullapózban lebegek. Autóbaleset. Szívtépő harag-vihar és gyűlölet iránti vágy-harang vagyok. Nincs lelkem. Fababa vagyok, mozgatható bábszemekkel és végtagokkal. Halott az élő gépezetben.

Hóillat. Tiszta, nemes acélos fehérség. Pelyhedző, hűs tél-könnyek a vércseppeken. Bezárt ajtók, riadalom, sziréna. Könnyű lehelet, óriás-fenyő sóhajok. Ódon kőhíd, ember alkotta csattanás az erdő szeme előtt.

- Ébredj már fel!

Felriadok. Úszom a verejtékben. Próbálnék lélegezni, de elfelejtem, hogy kell. Nate arca homályosul előttem, majd élesedik. Kiabálnék, de nem tudok. Sípolva nyüszít a tüdőm. Látom, ahogy beszél hozzám, majd újra elhomályosodik minden. Rám zuhan a plafon. Lila ajkak a lila ágyban. Majd újra Nate arca, fölém térdel és mozgatni kezdi a testem. Egyetlen oxigén molekula átjut a fojtogató könny-vízből. Nate karja a hátamat tartja, maga felé emeli.

- Lassan… - hangja a tó mélyéről rebeg felém.

Az orrom megnyílik, a hideg nedv szélesre nyitja a tüdőm.

- Ez az… - Nate groteszk mosolya.

Lélegzem. Lélegzem mohón, nyitott szájjal, a földi légkör túltáplálja a testem. Hízni kezdek. Hatalmasakat dobban a szívem, színekkel hányja látásom a szobát.

Nate teste megkönnyebbül. Mosolya poszt-traumatikus. Szeme most átható barna, pink cseppek mélyednek szellős íriszébe. Nyolc-nyolc, szabályszerű sugárban. Kezem az előttem ülő mellkasára nyomom. Lélegzem. Úgy, ahogy születésem után, úgy ahogy halálom után. Behunyt szemmel mosolygok. Fogaim résein át érzem az oxigén friss édességét. Tenyérbőrömön látva érzem Nate szívét. Szinte kiemelem a mellkasából. Súlyos szerv. Tele apró betűs lexikonokkal, zöld steril szobákkal, mikroszkopikus vérelemekkel, hiányos albumokkal, homályos emlékképekkel. Lelke mint egy börtön. Termek elkülönítve egymástól. Vasajtók, rácsos ablakokkal. Átlátok azokon is. Világok nyílnak meg előttem:

Rohangáló testvérek, telített légkör. Karmazsin levelek, késő őszi könnyű pára, kipirult arcok. Anya hófehér kötött sálban, puszi-színű rózsa ajkakkal, fakó piros csizmában. Anya a világ közepe. Körülötte rohangáló fiúk. Rombusz mintás kötött kesztyűk, repkedő bíbor levelek. Játék-háború, mennybéli kacaj.

Anya egyetlen fiával. Az esti babaszoba langyos ölelése. Forró anya-szavak, lágy anya-hangok, csendesen csilingelő álmosság. Arcon érintő anya-simogatás. Anya-jelen, anya-világ. Mosolyra nyílt mosoly-szeretet. Hárfa-álmok anya-hajnalokkal.

Gravitációt legyőző Apa-karok. Lebegés-zuhanás. Gyomor-remegtető súlytalanság alatti kora-téli deres fűrengeteg. Szikla-szilárd Apa-karok biztonsága. Kaland, élet, tudás-rengeteg. Égből aláhulló pörgő levelek. Az apró patakba nyúló óriás Apa-kéz. Mély-szín sziklák, kövek kavicsok, szürke ebihalak. A patak fagyasztó bátorítása. Apa ujjai a hajat borzoló fejbőrön.

Majd halál, halál és halál.

Tetemek, bomló hullák az erdő mocsár-lápjában. Megszilárdult fiatalság, végérvényes oszlás. Epe-zöld és pestis-fekete szövetfoltok. Anya és Apa. Csontjaikat rágó mély-erdő-indák. Kopasz fej, szemgolyók nélküli tátongó koponya-üregek. Mélyülve búgó sikoly-gyász.

Boncterem, patológia. Jeges kérdések párás bűz csapódása a fehér csempéken. Szike, csipesz, hús, metszés. Emberek feldarabolása, tetemek kizsigerelése, vájkálás az egyre mélyülő kérdés rengetegben. Tények, értékek, méterek, állagok, színek, szűkületek, tágulatok, kézzel fogható semmi. Elmerülő felesleges lexika.

A főorvos az idő, a főnővér a megtermékenyített zigóta. A tumor hízó burjánzása az embrió lelkén. A magzat táplálja a gyilkos rákot, a rák táplálja az élősködő magzatot. A magzat a tumor! A magzat a tumor! Apa nemi szervén kispriccelő ráksejtek. Meg kell ölni a magzatot! Nem ölheti meg Anyát!

A magzatnak szája van. Megette Anya lelkét. Megesz mindent. Mindent akar. Gusztustalan végtagjain fehér ujjfüggelékek. Kapkod, vakar, kapar, megeszi a cumis üveget. Távol kell tartani, felfal mindent. Távol kell tartani! Szemében a mágia. Rohadt boszorkány. Megölte Anyát, megölte Apát, megöl mindenkit.

Szemében percenként erősödik a mágia. Beleesek. Kacagva lépked felém csecsemő lábain. Játéknak álcázott üldözés. Távol kell tartani! Mérgez. Méreg cseppeket nyáladzik, fogakat növeszt. Egyre gyorsabb, a világot akarja, a világomat… Angyal álarc, bongyor haj, megjegyzi, kimondja a nevemet. Ez engem akar. Megölel, letépné a lábamat. Le fogja tépni, amint erősebb lesz és hízik… és nő… és magához köt. Rohadt boszorkány, minden lépését figyelnem kell. Nem bírom nem figyelni. Mágia. Elesik, Istenem! Beütötte a fejét, Istenem! Vérzik a homloka, Istenem, ne hagyd, hogy baja legyen! Babona. Ő a világ. Bekebelezte a világomat. Beette magát a testembe. Itt van, bennem, az enyém.

Élnie kell. Velem. A szavaimat lépkedi. Szeret. Megfázik. Ellenkezik. Sír és üvölt. Nem veszi be a gyógyszert. Miért nem csinálja, amit mondok? Istenem, ne hagyd, hogy meghaljon! Nem ő a gyilkos. Nem tehet róla, hogy megszületett. Anya tehet róla. Anya öngyilkos lett. Apa öngyilkos lett. Nem boszorkány. Ő a húgom. Az enyém.

Anya a boszorkány. Gyűlölöm. Meghalt és én gyűlölöm. Miért halnak meg az emberek? Szembeszállok a halállal. Nem engedem élni.

Meghalt. A kicsi húgom… halott… MIÉRT?

A terek lélegeznek. A színek más dimenziókból érkeznek, s futnak át a világunkon. Hol a kibaszott szivárvány vége? Hogy élesszem újra azt, aminek nincs teste már? Hol a kurva lepkeháló? Hol az út? Rázárom az ajtót…

S tovább…

Gondolat sejtek, mikroszkóp, mikrobiológia, sejtbiológia, neurofiziológia. Hol a hiba? Adatok, méretek, körvonalak, sejtkultúrák, tenyészetek. Kérdések elkenve a steril tárgylemezeken. Nincs statisztika. Az emberek meghalnak. Meg akarnak halni. A miértek lebegnek a plafonon, nincs lepkeháló. Nincs lepkeháló! Az akaratuk ellen megyek. Nem hagyom meghalni őket!

Az első életmentés… a második… a századik. Isten vagyok. Nincs hiba, nincs több kérdés. A világ fölött állok. Többé nincs halál, többé nincs szívmegállás. Második esély. Ő a húgom, az enyém.

A tűz sem égetheti el a szekrényt…


Nate arca átváltja a látásom. A nevemet artikulálja. A száját látom, majd az arcát, s behúz a tárgyi világ. Éktelen fájdalom a jobb térdemben.

- Mennyi gyógyszert vettél be? - szavait végre pontosan, hiánytalanul értettem. Ujjait végre tisztán éreztem a tarkómon, s a füleim alatt.
- A tűz sem égetheti el a szekrényt, Nate… - nem értettem a saját szavaimat, mintha a halálból szólt volna általam valaki Nate-hez.
- Mi van? - kérdezett vissza ingerülten, s keze elengedte a nyakamat.

Zuhanni kezdtem, testem mégis ülve maradt. Látásom darabosan követte a bátyám mozdulatait. A szavak csak folytak belőlem, minden gondolat, minden logika nélkül. Valaki más gondolkozott helyettem.

- Amit keresel, azt nem fogod megtalálni a hullákban.

Nate az ágyam melletti éjjeliszekrényhez nyúlt. Anne itt hagyott egy doboz morfint, nyilván azért, hogy Scott-tal az egészet rám kenhessék.

- Az nem látható szemmel és nem találsz képeket róla a könyveidben.

Nate ráncolódó szemöldökökkel pillantott rám, majd kibontotta a doboz tartalmát. Egy darab hiányzott belőle.

- Hol a többi doboz? - kérdezte követelőzően.
-… még egymilliószoros nagyítással sem láthatod a mikroszkópod alatt. - nevettem, majd újra éreztem, ahogy fellángol a térdem.
- Miről beszélsz, az Isten szerelmére? - Nate elhajította a dobozt és kezeivel megragadta az arcom, hüvelykujjaival lehúzva az alsó szemhéjaimat.
- Te azt hiszed, hogy varrófonallal összeöltheted az embereket… - ajkam nem állt le a tenyere fogságában.

Nate szemei közel vonzódtak a szemeimhez. Vizsgálta azokat.
- Te be vagy lőve?
- Te azt hiszed, hogy megtaláltad magadban Istent… pedig csak a Sátán szavait követed. - láttam Nate szemében, hogy az általam halandzsának hitt szavak számára valóban értelmet nyertek. Elengedte az arcom.
- Ebből elég! - kiabálta.
- Van válasz! - kiabáltam vissza túlüvöltve őt, majd sírni kezdtem. - Van válasz!
- Dianne! Vettél be ilyen tablettát? - hangját higgadttá erőltette. Nevetve sírtam.
- Átlátok rajtad, Nate! Én már mindent látok!
- Nem fogok haragudni, Dee… csak mondd meg, hogy vettél-e be… és mennyit…- szavai reménytelenül megreszkettek.
- Hibás válasz. Mindig hibás. Hát, hol a szíved Nate? - üvöltöttem és a kezemet újra a szíve fölé nyomtam, s letepertem őt a hátára.

Szemeit végre sikerült magamhoz vonzanom, belém esett, látni akart.
-… mert itt biztos nincs… - válaszoltam lesújtva.

Hitt nekem, s szeme szavak nélkül tovább kérdezett.
- Hibás kérdés, hibás kérdés! - kiabáltam az arcába. - A Sátán kérdez, az Isten elenged. Engedj el végre, Nate!

Nate nem válaszolt. Megbabonázva feküdt alattam. A térdem feljajdult, ahogy térdeltem rajta. Összeroskadtam, s zokogni kezdtem. Nate lassú mozdulatokkal felült, s szeme a térdemre tapadt. A fekete ruha szöveten tisztán kivehetővé vált a vérző átázott folt. Majd újra az arcomat nézte.

- Dee… - kezdte, s a könnyeim megszilárdultak. Világoskék szemekkel néztem rá vissza.
- Anne…

Nate megrezzent, majd kérlelően folytatta…
- Di… anne…
- ANNE! - üvöltöttem rá.

Nate felugrott, majd hátrálni kezdett. Lehajtottam a fejemet. Fájt a térdem. Újra felnéztem, s Nate sápadtan, tehetetlenül állt előttem.

Összenéztünk. Arca maradt volna, teste menekülésre kész állapotban feszengett. Hagytam. Sosem szeretett, és nem is fog szeretni soha. Fejemet lehajtottam, s csendben vártam, hogy elhagyja a szobát, ahogy azt mindig is tette.

Most mégsem tette. Eltökélt mozdulatokkal újra visszaült az ágyamra. Államat az ujjával maga felé emelte.

- Bevettél a morfiumból?

Bólintottam.
- Fájt a fogad? - kérdezte bólintva, s elengedte az államat.

- Dee-nek fájt a foga… - szólalt meg Anne, miközben betrappolt, s a szoba másik felén lévő ágyra dobta a hatalmas utazótáskát. - El kéne vinni fogorvoshoz végre… nem töketlenkedni…
- Mennyit? - kérdezte Nate.
- Nyugi, doki… csak egyet - válaszolta Anne a háttérből. - Fejenként… vagy kettőt… ki tudja már… felszippantva olyan kis kevésnek tűnt… aztán piáltunk rá, amennyit nem szégyelltünk és basztunk az öcsikéddel kifulladásig… - kurjongatott Anne miközben fenekével rugózni kezdett az ágyon.

Közben hallottam, amint John is hazaérkezik, nyilván ő hozta el Anne-t.

Elvörösödtem Anne vulgaritásától és biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni vele együtt élni. Kikerekedett szemekkel néztem a bátyámra, hogy miért nem reagál semmit, egy gondterhelt sóhajtást kivéve.

Hallottam Scott hangját is a nappaliból. Ő és John feszült hanghullámokat szórtak a lakás különböző részeibe.

- A térdeddel mi történt? - kérdezte végül Nate, s már nyúlt volna a nadrágom szárához, hogy feltűrje azt.
- Ne! Nincs baja… - vágtam rá ijedten, s a mellkasomhoz húztam. Arcom eltorzult a mozgás keltette fájdalomhullámtól.
- Látom…- válaszolta, s tekintete a vérfoltra tapadt, amit az átázott ruha az ágyneműn hagyott. - Hadd nézzem meg… - erősködött.

Anne az ágyamhoz sétált. Ránézett a foltra, majd sajnálattal teli szemekkel rám.
- Szóval nem sikerült elfutni a vízi szörnyek elől… - sóhajtotta a legnagyobb természetességgel, majd leült mellém és mindkét kezével megnyomta a sebet, hogy a lábam újra kinyújtsam. Felnyögtem. - Na, mutasd meg szépen a doktor bácsinak, mielőtt teljesen elvérzel…

A fájdalomtól reflex-szerűen lelöktem Anne-t az ágyról. Nate szó nélkül feltűrte a nadrágomat a combomig.

- Te szemét kurva. - sziszegte Anne Scott hangján, s feltápászkodott.

Scott már ott állt az ágyam mellett, s dühösen fröcsögte felém a szavakat.
- Te vetted el a tablettákat, mondd meg nekik! - kiabálta, s kezével idegesen gesztikulált.

Nate felpattant, Scott elé lépett. Egyforma orruk mintha egy megdöntött tükör két oldalán lett volna, egymástól két centire.

- Minek nevezted a húgodat? - morrant rá, arca vadállatként vicsorgott, de Scott-ot nem rettentette meg.
- Ő nem a húgom, seggfej. - suttogta az arcába.
- Hé-hé! - John Nate elé lépett és megragadta a vállait, miután Scott-ot a padlóra lökte. - És te hogy mersz kezet emelni az öcsédre? - sziszegte Nate arcába, aki kitért a pillantása elől.

John egyik kezével tartotta Nate vállát, aztán a másikkal felhúzta Scott-ot a földről.
- Tudni akarom, hogy tűnt el hét doboz morfin. - hangja határozott volt és ideges.
- Talán nem kéne a gyerekek előtt tartani a cukorkát. - vonta meg a vállát Anne, miközben leemelte a régi, keményfedeles Két Lottit a könyvespolcomról, s visszalépkedett az ágya felé.

John követte a tekintetemet a szoba másik felében lévő ágy irányába, s Anne-t figyelte.
- Rám ne nézz, én jó kislány vagyok. - vigyorogta John felé, majd hason fekve lapozgatni kezdte a könyvet.
- És tudni akarom, hogy ki vett be belőle és főképp, hogy mennyit! - folytatta John, miközben lassan maga mellé engedte a karjait. Pillantása felém fordult, s megakadt a térdemen.
- Neked meg mi történt a térdeddel? - kérdezte, s megkerülte az ágyat, majd leült mellém.

Egy ujjal óvatosan felhúzta a mélyen horzsolt és metszett seb szélét határoló bőrt. Megrázkódtam az éles fájdalomtól. Rám nézett.

- Tudod mozgatni a lábad? - kérdezte szelídülve, mire megemeltem és behajlítottam azt. - Ezt össze kell varrni… - válaszolta és a hevesen bólogató Nate-re nézett.
- Te csináld… - súgtam John felé. Szeme meghökkent.
- De hát ő a sebész… - hangja egész halkra csitult, s lágyan megérintette a karom.
- De úgy néz a lábamra, mint egy vámpír… - John mélyen a szemembe nézett és elvigyorodott.
- Hé, hova mész? - hirtelen felkapta a fejét és az éppen elsomfordáló Scott-ra nézett. - Senki nem megy sehova, míg el nem mondjátok, hogy mi a fene zajlik itt! - hangja újra haragossá vált.

Nate leült a sötétlila irodaszékemre és mélyen sértődött pillantásokat lövellt hol Scott, hol felém. Scott megtorpant és idegesen fújtatva visszasétált a szoba közepéig.

Síri csend szállt a szobára, amit Anne kacagása vágott keresztbe. Felháborodva rá néztem.
- Én lennék Lotti, Dee, te lennél Louise… a látszat kedvéért… de mi azért tudnánk, hogy valójában én vagyok a rossz kislány… - kuncogott felém.
- Na jó. - sóhajtott John. - Akkor vért veszek mindenkitől.
- Én voltam! - vágtam rá, s szembesültem John csalódásba fonnyadó arcával. - De Scott-nak adtam! - folytattam sietve. - John a szemét forgatta.
- Nekem nem ezt mondtad. - köhintette Nate. John fejcsóválva meredt újra rám.
- Egyet bevettem, egy DARABOT, de a többi Scott-nál van.

John sikló tekintettel hátranézett Scott-ra, hogy egyáltalán még nem szökött-e el, majd vissza rám.
- Miért? - kérdezte John idegesen.
- Most mit miért? - kérdeztem vissza alig hallhatóan, s csak egy-egy pillanatokra mertem John szemébe nézni.
- Miért vetted ki… miért vettél be… miért nem szóltál… és miért az összes dobozt… - sorolta John, s mikor elfogyott tüdejéből a szufla, gondterhelten sóhajtott, majd folytatta. - És Scott? Scott-nak? Komolyan?

Sírni kezdtem.
- Na jó. - szemei egy pillanatra le, az ágy felé fordultak, s önmagát nyugtatólag mélyet lélegzett. - Tisztázzunk valamit. - kezdte - egy darab tablettába is belehalhatsz! Érted, Dee? A "csak egy"-be is belehalhattál volna! - minden szót nyomatékosított kézgesztusaival.
- Nem tudtam, sajnálom… - válaszoltam valóban mélyen sajnálva, elcsukló hangon.
- Scott nem… az ő szervezete hozzá van szokva… - vetette John hanyagul öccse felé a megjegyzést.
- Nyugi, Johnny, Dee-é is… - hümmögte Anne a háttérből.
- Akkor most ti jöttök. Kérem a válaszokat. - hadarta John szigorúan.

Még néhány másodperc csend.
- Dee hazudik. - kezdte Scott. - Bedurrant a foga, nem hatott az, amit adtál neki, de nem akar fogorvoshoz menni. Nekem az egészhez semmi közöm. - vonta meg a vállát Scott. - Igen, igen, Nate… John… igen, drogoztam, keményen… tudjátok, tudja az egész kibaszott világ… De tudjátok, mit? Megbűnhődtem érte. Százezerszer megbűnhődtem… hiszen, tudjátok…
- Megbűnhődtél?! - kezdte Nate, s feszülten felállt. - Komolyan azt hiszed, hogy pár év egy csendes, nyugodt, világtól elzárt helyen elég a bűnhődéshez… elég ahhoz, hogy jóvá tedd, azt, amit műveltél ezzel a családdal?! John-nal?! Velem?!
- Nate… - próbálta csitítani John az unokaöccsét, amit Nate egy határozott kézmozdulattal elutasított.
- Megöltél egy gyereket! Megölted a húgomat! - ordította Nate, s újra neki esett az öccsének, John közéjük ugrott.

- Mi? Volt egy nővérem? - a kérdésemet a dulakodás közben csak Anne hallotta.
- Hm. - hümmögte kárörvendően, s keményen becsapta a könyvet. - Akár ikrek is lehetettek volna. Ő Louise, Te Lotti… - kezdte, s felült az ágyon. - Szegény kicsi Dee… lásd hát az igazságot… a bátyáid bekötözik a sebeidet, gyógyszert adnak, ha beteg vagy, megmondják, hogy ezt tedd, vagy azt tedd… tanulj jobban, egyél többet, hízz el, mint egy disznó… - lábait nagy mozdulatokkal keresztbe lendítette, s azokra könyökölt. -… mondd el nekik a legbenső titkaidat… de vajon… vajon ők őszinték-e hozzád?!

Anne felállt, légies alakjával az ágyamhoz libegett, s közben elmélyített hangon beszélt.

- Szegény, szegény kicsi Dee… az egész életed egy nagy, orbitális hazugság…

A talaj kifordult a lábam alól. Ki akartam rohanni a szobámból, a lakásból, ki a világból, az életből, de John megállított.

- Senki nem megy sehova, mindenki lehiggad és leül a fenekére! - kiabálta. - Te főleg nem, ilyen térddel… - szólt felém, enyhébben.

Visszabotorkáltam az ágyba, zúgott a fejem. A többiek állva maradtak.
- Dee…? - adta nekem a szót John.
- Hányszor mondjam el? - rivalltam rá. - Éjszaka baromira el kezdett fájni a fogam, nem tudtam aludni és bevettem egyet… a többi Scott-nál van. - folytattam közömbös, kiégett hangon.

Tudomásul véve bólintott.
- Scott?
- Már nincsenek meg… - válaszolta. John bólintott, díjazva az őszinteségét.
- Akkor elmondom, hogy lesz… Nate elviszi Dee-t MÉG MA fogorvoshoz, én meg beviszem Scott-ot az elvonóra…
- De…- kezdtem, mire rám kiabált.
- Dee, nincs vita! Fél éve halasztgatod a dolgot, fél éve fáj a fogad! Nincs több halogatás, egy perccel sem!
- Csak azt szerettem volna mondani, hogy te gyere el velem…

- Dee… ki nem szarja le a piti kis hisztidet…- ordított rám Anne a szoba másik feléből. - Az én kisbabám fog apa nélkül megszületni…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 336
Regisztrált: 1
Kereső robot: 29
Összes: 366
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.4195 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz