… Az éj sötétje áthatolhatatlan fátyolként szakadt a szobára, hiszen az üvegablak mögött a nap utolsó sugarai is belevesztek az idő megállíthatatlan tengerébe. Hasonlókép a csend is úgy terült szét odabent, mint megtörhetetlen szentséges erő; mintha megzavarni a néma magányt istenkáromlás lenne. Mozdulatlanságba fagyott a piciny világ, megdermedt, akár gyantába zárt szerencsétlen rovar. Ez volt az a pillanat. Jobban mondva ez volt A Pillanat. Leírhatatlan, elmesélhetetlen, törékeny és röpke, mégis muszáj leírni, muszáj elmesélni, hisz törékeny-rövidsége magába zárt mindent. A jelent, és a múltat, ugyanakkor a jövő teljességét is. A Pillanat, az idő folyójának azon atomnyi pontja volt, mely - mint egy fogaskerék egy bonyolult gépezetben - piciny része az egésznek, mégis nélküle semmi sem működik tovább. Jelentőséggel bírt! Talán ez, a két szívdobbanás közé zárt végtelen, az élet és az elmúlás. Valóság vagy álomvilág? Tudni lehetetlen, eldönteni önteltség. Akkor, abban a szobában egyszerre volt mind kettő.
Életek végtelen sorát élte le egyetlen villanás alatt a lány; létezésének minden ágát, minden keresztútját bejárta. Minden valaha tett lépését, döntését, elméje minden gondolatát sokszorosan élte át; felettük állt, s mint döntőbíró egy peres ügyben, ítélte jónak, vagy rossznak őket. Az ítélet pedig élet volt és halál. Abban a pillanatban végtelen-sokszor halt meg és született újjá, hogy előröl kezdhessen mindent, hogy a rosszat száműzze, s útja tökéletessé váljon.
Gyötrően hosszúnak tűnt, és végtelenül fárasztó volt ez a harc. Ahányszor lényegét megtalálta mindannyiszor el is vesztette, ahogy bele tudott kapaszkodni egy megváltó gondolatba, azon nyomban semmivé is foszlott az. A megoldás, önmaga, és az egész világegyetem a kezei között volt, mégsem tudta megragadni. Csupán, mint tovatűnő, gunyoros árny, az eleve elrendelt rossz sors dühítő kacaja maradt az egészből… Harcolt, de tudta jól, csapdában van, s vajmi kevés eséllyel szabadulhat onnan. De látta a fényt, illetve akarta látni a fényt, olyan erősen, hogy a remény délibábja mindvégig a szeme előtt maradt.
*Ki dönti el azt, hogy ki milyen sorsot érdemel? Ki dönti el, hogy kinek jár egy újabb esély? Senki. Nincs senki, aki sorsunk felől dönthetne, s ha talán volna is, az nem figyel már ránk. Magunkra vagyunk hagyva egy mély gödörben, s bármerre is fordulunk, magunkat temetjük be a hétköznapi gondok homokjával. Mások gondjai visszapattannak szívünk megmerevedett kőfaláról, hisz saját démonainkat sem vagyunk képesek legyőzni. Egy másik ember élete és sorsa csak homokszem a sivatagban, jelentéktelen, sőt sokszor idegeinkre megy, s hallgatni se viseljük. Ilyenkor emelünk falakat egymás közé, a közöny, vagy az álszent együttérzés maszkját húzva arcunkra, saját lényünket téve hazuggá ezzel. Saját magunk hazug lényétől viszolyogva utáljuk a másikat azért, mert pont olyan, mint mi… S így válunk egyé mesterséges énünkkel, s mit mutatunk magunkból azzá leszünk. Az emberi lélek rákfenéje ez. Ez nem élet, mert nem valódi… a halál az egyetlen ésszerű döntés, ha képesek vagyunk egyáltalán még dönteni bármiben is… A halál, a halál; a halál…*
A végtelen hosszú pillanatában, a lány Önmagával vívott harca tetőfokán, a Démon ekét taszította őt a sötétség mélye felé. Minden szava, mint egy egy erős lökés sodorta tovább az úton, melyen talán már fogantatása előtt elindult, s a halkan fülébe suttogot gonosz szavak, mint apró jelzőfények mutatták az irányt a pokol felé. Mindez, eleinte tudattalanul működött benne, s nem is sejtette, hogy a Démon kísérti. Oly finom átmenetet képzett saját lelke és az idegen gondolat között a mindent átható sötétség, hogy a kettőt egymástól el sem tudta választani. A Démon gyűlölte a lányt, mint ahogyan minden élőt, hisz ő eleve a halálban született, s nem adatott meg a számára az emberi nem kiváltsága: érezni, élni, átélni. Az emberi lélekre csupán annyiban hasonlított a Démon, mint egy torztükörbe bámuló arc hasonlít saját tükörképére. A halál kreatúrája, mely áhította, de gyűlölte is az életet, melynek lehetősége az ő számára sohasem adatott meg…
*A maszk, mely összenőtt identitásunkkal, megvéd, s önteltségünkben valóságosnak is tekintjük ezt a világot, mely a hazugság kártyavárára építve létezik. De mindig eljön a perc, mikor megméretik, s hamisnak találtatván, mint őszi szélben szálló falevelek elsodortatik maga a hazug élet egésze. Ami marad, csupán a pőre hús, a titkolt igazság szégyene. Minden probléma, mit e fars maszkkal elfedtünk, egyszerre zúdul vissza ránk, akárcsak a vályúból a disznók elé vetett moslék… Ilyenkor tíz körmünkkel próbáljuk széttépni azokat a falakat, melyekkel mások életét szeparáltuk el sajátunkétól, de ezek többé már nem omlanak le, hiszen kitartó munkával, közösen emeltük őket. Mindannyian önzőek vagyunk, s megérettünk a magányos halálra. Pedig csupán egy valakire volna szükség a túléléshez; hogy ugyan azt a terhet, mi alatt egyedül összeroppanunk, ketten már játszi könnyedséggel továbbvihetjük. Hiszen együtt nem megduplázódik erőnk, hanem megsokszorozódik! De az ember végtelen önzőségében és önhittségében saját magát pusztítja el. De pusztítsa is, hiszen megérett bűnei zsoldjának megfizetésére! Az ember nem tud meghasonulni önmaga korcs személyiségével, így nincs más hátra, mint feladni, feladni, feladni!*
Ahogyan a lány egyre kétségbeesettebben hánykolódott saját sorsának süllyedő hajóján, a Démon annál erősebben és tisztábban kísértette. Már nem csupán önmagával és saját balsorsával harcolt, hanem a Démon támadásainak is ellent kellett állnia, ami ebben a Végtelen Pillanatban elméjének folyamatos ostromát jelentette. A fejében vízhangzó gonosz hang életre hívta lelke legfélelmetesebb rémét, a Magányt. S az jött, mindent elsöprőn, s könyörtelen törte még kisebb darabokra lelke összetört tükörszilánkjait. Nyomában a keserűség letaglózó ereje járt, s mint leégett erdő, füstölgő halmai felett, akképpen fuldoklott a lány a testét rázó néma könnyektől. A könnyektől, melyek egy végtelen pillanaton át folytak le arcán, szinte barázdákat égetve bőrébe.
A Démon ekkor adta ki minden erejét, s szinte már manifesztálódott a lány körül. Csontos-karmos halálkezét a vállára tette, és már nem suttogott, hanem őrjöngve ordított, mint hamis próféta az igazhitű nyájra. Tudta, érezte, ma este célt ér, s gyűlölete tárgya, az ember, önnön félelmetes sorsának beteljesítőjévé válik.
Aztán egyszer csak elmúlt a pillanat is, véget ért a végtelen. A lánynak nem maradt ereje újból megütközni önmagával, a sorssal és a vérét kívánó démonnal. A szíve újból dobbanni készült, s minden lehetősége a jóra, valami újra, úgy folyt el tőle, mint örvénybe merülő víztömeg; saját maga emésztette fel. Nem maradt más csupán az éj mindent elnyelő sötétje. Már a csönd áhítatos fátyla is felszakadt, hallotta szívének ütemes verését, s ajkát egy hosszú sóhaj hagyta el, végleg szétkergetve a Pillanat ünnepélyességét. És az üresség… A fájó, maró, magányos üresség szűk börtöncellája, melyet már a meleg könnycseppek könnyebbséget hozó ereje sem tudta elviselhetőbbé tenni. Hiszen nem voltak már könnyei sem…
Lassan megmozdult, előre nyújtotta tapogatózó kezét, s mikor meglelte mit keresett, halvány fény villant, s töltötte be a szobát, a sötétség mélyét halott szürkévé fakítva, s borítva be piciny világát, a szobát, mely csupán a Pillanat erejéig adott menedéket lelkének, de otthonának soha nem érezte. Eme gyertyának halovány fénye tükröződött szemeiben; apró pontokban csillogva retinája végtelen sötét óceánjában. Ha valóban a szem a lélek tükre, úgy a lányból ekkorra már minden kiveszett, mit léleknek nevezni lehetett…
Örökké… Ez a szó fogalmazódott meg akkor benne, maga sem tudta miért. Olyan elcsépeltnek és furcsának tűnt, ahogy vízhangozott elméjében. Nem tudta megállni, hogy bele ne suttogja a halott szürkeségbe, de kimondva még értelmetlenebb volt mint annak előtte. Semmi sem tart örökké… Ezt valahol mélyen mindig is tudta, de most át is érezte ennek a jelentőségét. Semmi sem… Megszűnt elméjében a harc, elfogyott minden lehetőség; végig élte az életét minden lehetséges módon, de a kör bezárult: Nem volt menekvés. Hiába rombolt le magában minden falat, hiába volt ő már csak igaz, pőrére vetkezett valóság, egyedül volt. Az Ő, a megmentő, a Másik, ki képes lett volna erejét megsokszorozni, s továbbkísérni az úton, sehol sem volt. Talán egyáltalán nem létezett sohasem…
… Újból felemelte a fecskendőt, majd lassan vénájába döfte. Minden szívdobbanással egyre távolabb sodródott a valóságtól, s ahogyan élete terhének utolsó grammja is feloldódott a heroin ködös mámorában, szempillái egy utolsót rebbentek, s mellkasa is utoljára emelkedett fel levegőért. Letette minden terhét, s örökre abban a világban maradt, ami keblére ölelte, s elrejtette a hazugság és képmutatás falaival behatárolt valóságos élettől, s lelkében a Magány keserűségét mézédes szeretetté varázsolta…
M. D. - Élt: 16 évet R. I. P.
|