Kint fagyos szél fúj, hideg hó fedi a tájat,
Fehér palástba öltöztetve a meztelen fákat.
Szívemet is hó borítja, rajta jég a korona,
Elfeledte már: ő is volt boldog valaha.
A világba kiáltaná, hogy ma mennyire fáj,
De inkább hallgat, álmait feladta már.
Ragyogott egyszer, szebben, mint a nap.
Míg egy hideg reggelen magára maradt.
Eldobta az, kinek mindenét odaadta,
Cserébe helyette a fájó ürességet kapta.
Zavartan kereste helyét egy új világban,
S társra lelt végül a kínzó magányban.
Nem kell több fájdalom, el innen hazug szó!
Őrizzen jégpáncél, s szívemre hulljon a hó.
Lepje el a sebeket és mindent, mi annyira fáj,
Fagyassza meg e szívet, hogy szeretni se tudjon már!
És amikor már minden láng kialudt végleg,
És szívem már nem hisz csalfa meséknek,
Amikor már nem ébresztenek szerelmes álmok,
Akkor talán egyszer majd békére találok.
De addig mélyen a hó- és jégpáncél alatt
Szívem legmélyén még várja a tavaszt.
Egy apró reménysugár, mi nekem maradt:
Hinni, hogy a napfény még megolvaszthatja a havat…