Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A megkopott babaház (II. rész/6. fejezet)

, 220 olvasás, Mona , 16 hozzászólás

Ezerszín

Az égen láttam őket. Mesebeli hintóban, rajzfilmszerű bőrszínnel és vonásokkal. Repültek. Suhantak a csillagok felé. Arcuk, mint két filmsztáré, ragyogott a földöntúli boldogságtól.
Eufória. Lebegés. Szétáramlás, emelkedés. Kéz a kézben, mögöttük ezeregy égi fény tündöklésével. Az élet főhősei, egy könnyed romantikus történet csúcsa felé táncolva.

- Dee!
- Hm?

A konyha ablakában támaszkodtam, testsúlyom a karjaimon, tenyereim a párkányon, lábaim lábujjhegyen - épp csak érintve a padlót. Gondolataim messze szálltak Anne és Scott képével fel, az ezüst Hold felé.

John jelent meg mögöttem, hangja feszült volt, valószínűleg egy idege már szólongatott, mire sikerült kizökkentenie képzeletem végtelen világából.

Hátrafordultam. Arca döbbent volt és dühös. Nekidőltem az ablak alatti fűtőtestnek, kezeimet keresztezve a mellkasom előtt.
John a karjaimat bámulta, amit most vékony, hosszú-ujjú fehér póló takart. Szemei áthatoltak a textilen.

- Szép vágások. - közölte szigorúan, s megfagyott a levegő.

Szemei szemeimbe mártódtak. Megdermedtem. A gondolat-nélküli pillanatot együtt szakítottuk meg. Ő a hűtőszekrény felé fordult, én le, a poklok pokla felé.

Egyszerű konyhai kiskés volt. Másra nem emlékeztem. Nem én tettem, nem tehettem én. Amikor újra felpillantottam, láttam, hogy John a hűtő tartalmát szemléli, akkor lopva bekukkantottam a pólóm ujja alá. Mélyebb volt, mint képzelni mertem. Akaratlanul felszisszentem a látványtól, a seb az alkarom tenyér felőli részén mély-vörösen pulzált. Szélei messze álltak egymástól, kiemelkedtek, beleakadt a ruha, ahogy visszahúztam a csuklómra. Szédülni kezdtem. A vágás látványa beégette magát az agyamba. Úgy éreztem, mintha nem is az én karom volna. Borzongtam, felfordult a gyomrom.

John még mindig nem mozdult a hűtő elől. Hidegen remegő jobb kezemmel még mélyebbre pillantottam a ruhaujj alá. S ott, a könyökhajlatom felé még több seb volt, hosszabbak és még az előbbinél is sokkal mélyebbek. Kivert a víz. Nem akartam többet látni, nem akartam többet tudni.

John rám nézett. Már nem volt dühös, arca közömbösen figyelt. Két lépésre volt a konyhaasztal, könyörögtem az égnek, hogy ne essek össze. Oda támolyogtam és leszédültem a padra. Még mindig nem szólt egy szót sem, tekintete újra a hűtő felé fordult.

- Hol van a Hello Kitty-s üdcsim? - szólalt meg végül, majd hátrafordult felém.
- Hogy mi? Hello Kitty?! - kérdeztem vissza, s azt sem tudtam hirtelen, hogy sírjak, vagy nevessek. De legalább egy másodpercre kiszakadtam a sebek világából.

John visszafordult és pakolgatni kezdett a hűtőben.
- Igen! A Hello Kitty-s málnám! - siránkozott, akár egy gyerek.

Ekkor vettem észre, hogy a Tom & Jerry-s pólója van rajta. Elmosolyodtam, majd elgondolkoztam, hogy miért nincs John-nak már legalább öt gyereke…
- Biztos van más üdítő is, John… - sóhajtottam.
- Ja. Répalé. Paradicsomlé. Vegyes zöldség. És ez mi?! - kiemelt egy flakont a hűtőből és félig felém tartotta. - Ez is répalé… - morogta, majd felém fordult, ajkait lebiggyesztve.
- Nem az én művem… kedvenc sebészünkké… - sóhajtottam.
- Ja. Közeleg a harminc… - vágta rá John, s a joghurtokat kezdte el nézegetni.
- Neked legalább nem nyomja le a torkodon minden reggel…
- Neked innod kell ezekből? - fordult újra felém grimaszolva, majd a kezében lévő joghurt címkéjét olvasta. - Nulla egész nulla nulla nulla nulla nulla egy százalék. Gyilkos. - közölte, s ott hagyta a hűtőt, majd a konyha másik felébe sietett, kinyitotta a legszélső, legfelső szekrényt.
- Minden reggel…- sóhajtottam. - Ja, és előtte kell meginnom, egyébként azt hinné, hogy a wc-be öntöm.
- Ahogy minden normális ember tenné… - sóhajtotta, majd hirtelen abbahagyta a pakolást. - Ezt nem hiszem el! -
- Mi van?
- Eltüntette a pót-pót-vésztartalék dugi kólámat is! - puffogta, s csalódottan visszaslattyogott az asztalhoz.
- Pót-pót-vésztartalék, John? - nevettem. Leült velem szembe és visszamosolygott.
- Ha van pót-pót-vésztartalék… akkor, van pót-vésztartalék és sima vésztartalék is? - nevettem.
- Hát hogyne, és van sima "tartalék" is. - válaszolta megdöbbentő komolysággal, amin még jobban nevetnem kellett és ő is elnevette magát. - De mindet eltüntette…

- Jó a pólód. - válaszoltam végül, s tekintete a saját mellkasára süllyedt.
- Igen. - mondta, s szemében aprókat fodrozott a mély-óceán.
- Tőlem kaptad, emlékszel? - kérdeztem.
John arca lassan emelkedett fel, szeme mélyre tekintett szemeimben.
- A huszonötödik szülinapodra! - folytattam bizonygatva, amitől John még jobban megrendült.
- Az nem lehet. - suttogta maga elé.
- De igen! Michelle vigyázott rám azon a hétvégén és együtt vettük vasárnap reggel a piacon. Még tortát is sütöttünk! Nem emlékszel?
- Marcipános csokitortát. - mondtuk egyszerre.

A mosolyom lassan elhalkult, ahogy láttam John szemeiben felsírni a tenger feletti forgószelet. Engem nézett, de valahogy idegenné vált a pillantása. Ez a tekintet nem nekem szólt…
Percekig ültünk egymással szemben, egymás szemeibe ragadva. Nem mertem megszólalni, megkérdezni, hogy mi zajlik benne, megrémisztett. A nappaliban dörmögő falióra másodpercei hangosan kattogtak. John hirtelen felnézett a konyhai órára és felpattant.

- Mennünk kell a fogorvoshoz. Öltözz, moss fogat. - mondta, s elmerengése közönyössé tette szavait.
- Ne! - vágtam rá könyörögve, amivel sikerült visszazökkentenem őt saját testébe. Rám mosolygott.
- Szívem, muszáj…
- Ne, John, kérlek, ne, ne, ne… - könyörögtem tovább, s tekintete kékje újra füstbe burkolózott. Könnycseppek gördültek végig az arcomon.

John újra leült, de nem érdekelték őt a könnyeim, nem hatotta meg a könyörgésem. Valami más foglalkoztatta, valaki, akit jobban szeretett nálam.
- Dee… mi bajod van a fogorvossal?
- Gyűlölöm. - vágtam rá.
- Mindenki gyűlöli, Szívem, de muszáj rajta túlesni. - próbálkozott.
- De én nem… én… John, én rettegek tőle. - sírni kezdtem.

John újra elmerült gondolatai mélyére. A múltban járt, ahová nem követhettem.
- Miért rettegsz tőle? - kérdezte végül, száraz szavakkal, akár egy kihallgatás. Gyűlölni kezdtem őt is. Úgy nézett rám és úgy beszélt hozzám, mintha egyáltalán nem is ismerne. Idegennek éreztem magam.
- Mindig is rettegtem.
- De miért? Sosem volt baj a fogaiddal. - közölte, s egyre jobban idegesített az értetlenkedése.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem vissza.
- Hát, voltak ezek az iskolafogászatos vizsgálatok és sosem kellett vissza vinni téged?!
- Persze, mert sosem nyitottam ki a számat. - vontam meg a vállam.
- Tessék? - John hangjában megjelent az atyai szigor. Elvörösödtem, s halkabban folytattam.
- Nem mertem, nagyon féltem… - lényem az asztal alá kúszott.
- De miért? - hangja szigorú volt és erőszakos.

Kétségbeesve felpattantam és ki akartam rohanni a konyhából, de beleütköztem John mellkasába. Már nem sírtam, lassan könnyeztem. Megfogta a vállaimat. Szemem Tom macska idétlen vigyorára tapadt. Fogatlan szája lassan hullámzott követve John légzését. Megöleltem.

- Nem emlékszel, mi volt, amikor hat éves voltam? - kezdtem, s fülemmel John mellkasán hallottam, amint egyre szaporábban ver a szíve. Eltoltam magamtól, s felnéztem a szemeibe. Reszketett. - És nagyon fájt a fogam és hogy megkínzott az a fogorvos?

Lassan bólintott.
- Mire emlékszel még? - kérdezte halkan.
- A hatalmas, hideg fehér székre…
- Nem-nem… mire emlékszem még kilenc éves korod előttről?
A kérdés ismét nem hozzám, értem és miattam szólt. Kezdtem megint nagyon felkapni a rongyot.
- Ez most milyen kérdés, John?
- Ez egy fontos kérdés. - válaszolta és úgy éreztem, hogy nem ismerem őt. Őt, aki mindig is a világot jelentette.
- Teljesen hülyének nézel? - kérdeztem vissza ingerülten.
- Vannak dolgok, amiket tisztáznunk kell, Dianne. - válaszolta szigorúan.
- Utálom, ha így hívsz. - fröcsögtem felé és beszaladtam a szobámba.

Néhány perccel később kattant a bejárati ajtó zárja, hazaérkezett Nate. A félévi bizonyítvány osztás után volt néhány hét, amikor kivételesen nem piszkált semmiért, de tudtam, hogy ez nála rövidke átmeneti időszak…

Lélekszakadva próbáltam letakarítani arcomról a sírás nyomait, mert a szokásos "bukfurc-Nate"-nél százezerszer rosszabb volt a "mondd-el-mi-a-baj-Nate". S mivel a bizonyítványomban kivételesen nem szerepelt elégtelen, Nate orrvérzésig próbált ezek után jó bátyám lenni, ami valahogy sehogy sem sikerült neki. A helyzetét én sem könnyítettem meg. Állandóan az idegösszeomlás kerülgetett minden apró-cseprő, szinte jelentéktelen probléma miatt.

Imádkoztam, hogy ne jöjjön be a szobámba. Az ima második szavát kopogás szakította ketté.
Nagyszerű.
- Dee… - John jött be, hangja kérlelően suttogott. -
- Nem megyek fogorvoshoz, ne is próbálkozz. - vágtam hozzá sértődötten.
- Kicsi Húgom… - mondta ölelőn, barna hangon és a könnyek megállíthatatlanul kezdtek patakzani a párnámra.

Leült mellém, az ágyra.
- John, minden annyira zavaros lett… - szemem kétségbeesetten kapaszkodott az övébe.

Felhúztam a ruhám ujját, hogy minden sebemet felfedjem előtte. John finoman megfogta a csuklómat és néhány másodpercig ide-oda forgatta, ahogy végig nézte az összes vágást.
- Nem én tettem, John. - zokogtam és felültem. - Nem én voltam, esküszöm!
John átölelt. Nem szólt egy szót sem, tudtam, hogy nem hisz nekem. A ténytől még jobban sírni kezdtem.
- Miért nem hiszel nekem? Miért nem hisz nekem soha senki? - kiabáltam könnytől ázott arccal.

Bejött Nate. Rosszabb időpontot keresve sem találhatott volna… Az amúgy is rosszkedvbe hajló arcán még mélyebbé váltak a gond-ráncok, ahogy meglátta az arcom.
- Ennyire rossz volt a fogorvos? - kérdezte megtorpanva.
- Takarodj! - üvöltöttem felé, majd hasra vágódtam az ágyban és a lila párnámba zokogtam a túldramatizált könnyeimet.
- Most mi rosszat mondtam? - kérdezte halkan John-tól, aki valamilyen hangtalan mozdulattal elérte, hogy magunkra hagyjon minket.

John hagyta, hogy sírjak. A hajamat és a hátamat simogatta közben. Csak akkor szólalt meg, amikor a vihar végleg elülni látszott.
- Emlékszel Teddy-re? - kérdezte végül.
Megfordultam és elmosolyogtam magam.
- Teddy és a lázcsillapítók… hogyne emlékeznék… de most hirtelen, miért gondolod, hogy nem emlékszem semmire?! Mintha valami hülye amnéziás lennék…

John nyelt egyet, majd eldöntött szavakkal folytatta.
- Hiszek neked, Dee… De beszélned kell velem ezekről a dolgokról.
- Miért? Miért nem bírtok békén hagyni? - kérdeztem kiapadt könnytavas szemeimmel.

John mélyet sóhajtott. Kamaszkori krízis-hisztériámat félbevágta a fájdalma, ami ekkor szabályosan tapinthatóvá vált.
- Te vagy a mindenem… - kezdte, s királykék szeme sötétbe borulva ragyogott felém. Magamon éreztem szíve minden halálos sebét. - Nagylány vagy már, meg kell értened, hogy mekkora baj van az egészségeddel.
- Tudom, John, tudom. - hangsúlyoztam, s a tény lesodort a kétségbeesés szakadékába. - De nem tudok többet mondani…
- Tudnom kell, hogy… - mély hangja egy pillanatra elakadt. Köhintett egyet, majd folytatta. - Tudnom kell, hogy őszinte vagy-e velem, hogy mindent elmondasz-e, ami benned, veled zajlik.

A hormonok tüzelte idegösszeomlás újra lecsapott.
- Takarodj te is! - hangom kegyetlen volt, a poklok mélyéről érkezett.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 293
Regisztrált: 1
Kereső robot: 20
Összes: 314
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.2802 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz