Navigáció


RSS: összes ·




Kritika: JeepCKing: Apámhoz

, 1097 olvasás, secondEduard , 5 hozzászólás

Kritika

(jegyzet-hozzászólás jellegű kritika)

Talán jobb lett volna, ha nem tudom, hogy milyen versforma az, mivel első felolvasásra nekem ez (már mint a ritmus) nem is volt észrevehető. Közel sem arról van szó, hogy nem jól írtad meg a verset, inkább arról, hogy a hatodfeles jambusok nem "ütik" meg annyira a fülemet, mint például a hexameter. Érdekes módon, annak idején "beleszaladtam a szapphói lakodalomba", amikor is egy tökéletesen szapphói sorokban megírt verset jól lehordtam, mert nem tetszett. Sajnos az én fülem úgy van beállítva, hogy csak a diszkó, a metál és a hexameter ritmusát hallom ki nagyon erőteljesen.:) Megjegyzem, szerintem sokak füle ugyanígy van beállítva, mivel a hexameter, pattogó ritmusából adódóan különösen jól alkalmazható versírásra a mi nyelvünkön. Persze, bármilyen időmértékes verstípusnak elvileg pattogó ritmusa van. Jó néhány nyelven, például oroszul, angolul, németül nem is lehet "normális" (úgy értem, a magyar fül számára normális) időmértékes verset írni, mivel a rövid és hosszú magánhangzók időtartama nem különbözik annyira, mint a magyarban, és a hangsúly sem az első szótagra esik, hanem összevissza, így ha az orosz (angol, spanyol) költő a helyes időmérték miatt, egy, a sorba odaillő szinonimát keres, lehet csak olyat talál, aminek a szóhangsúlya már teljesen más lesz. Nálunk ez könnyebben megy, saját szubjektív véleményem az, hogy az időmértékes verselés a magyarban legalább annyira szépen (jól és ritmusosan) hangzik, mint ahogy hangzott/hangzik az ókori görög és latin költőknél, hacsak nem jobban.:)

Eddig nem mondtam sok újat, a versed ritmikai (időmértékes) szempontból jó, azaz majdnem tökéletes.

Nem óhajtok nagyon "irodalomtudományoskodni" a hatodfeles jambusokról, nyilván ezt más megteszi (vagy már meg is tette) helyettem, ám azért megjegyezném, hogy szerencsésebb és ortográfiailag, de akár verstanilag is "esztétikusabb" lett volna, ha a szavak elválasztása nélkül alkotsz időmértékes sorokat. Az első ("végte-len") elválasztás még tetszik is, igaz, úgy tetszik, mint egy szabadversben alkalmazott "új költői eszköz", azonban ha tudjuk, hogy ez egy rendkívül (sőt borzasztóan nagyon, de még annál is jobban) kötött versforma, akkor az összesen négy kötőjellel történő elválasztás már egy kicsit sok. Ha időmértékes verset olvasok, Devecseri Gábor Odüsszeiája (és persze a többi műfordítása) jut eszembe, és mindig azon csodálkozom, mekkora zseni volt ő, hogy pattogó, rendkívül kötött szabályos ritmusban micsoda élvezetes olvasmányokat tudott alkotni. Félreértés ne essék, nem Devecserivel hasonlítgatlak, még egyelőre mindig a hexameternél tartok, mivel számomra, mint jeleztem, jobban érzékelhető és élvezhető, mint a hatodfeles jambusokban megírt vers. Ez lehet az én egyéni ízlésem, de lehet általános megállapítás, nem kizárt, hogy némelyeknek a szapphói sorok sokkal jobban "bejönnek", mint a hexameter.:)

Mint említettem, versed szinte tökéletes, ám bárhogyan nézem is, hibaként tudom felróni azt, hogy az időmérték maradéktalan alkalmazása végett szavakat kellett elválasztanod. Nem olvastam még olyan időmértékes verset, ahol a sorok végén a szavakat kötőjellel elválasztanák pusztán azért, hogy megfeleljen az előírt kötöttségnek. Amennyiben időmértékes ritmusban íródott meg egy vers, számomra ez magával hozza a tökéletes formát, a tökéletes megfogalmazást, úgy mint ahogyan tették ezt a klasszikus görög, latin és később a magyar költők is. Nyilvánvaló azonban az is, hogy a XXI. században, lévén annyiféle versforma, ritmus, költői szabad forma létezik, megengedhető, hogy egy szabadversbe akár jambusokat, trocheusokat, hexameterek tűzdeljünk, s nem kizárt, talán nem is idegen, hogy egy klasszikus időmértékes verset szabadvers formára emlékeztető elemekkel lássunk el. Mindazonáltal a nagy kérdés az, hogy az általad elválasztott szavak direkt vannak-e elválasztva, a szabadverselés, a modern és szokatlan hatás kedvéért, vagy csak azért, mert befejezett (elválasztatlan) szavakkal végigírva nem sikerült volna hatodfeles jambusi sorokat alkotni. Akárhogyan is van, versed tartalmi részét helyezve előtérbe, a kötőjeles megoldások annyira nem zavaróak, sőt, mint kissé szokatlan, új forma, nekem még tetszik is. Ez persze mit sem változtat azon, hogy ha Devecseri élne, valószínű pár perc alatt átírná úgy, hogy nem lenne benne egy elválasztott szó sem. Tudom, hogy amatőrök vagyunk, így eszem ágában sincs erősen kritizálni ezt a szép verset csak azért, mert van benne négy kötőjel. Mondom, nekem még tetszik is ez a megoldás.

Versed tartalma mély bánatról, szomorúságról beszél, az elvesztett apa hiányáról, az iránta érzett szeretetről. Remekbe szabott leírás, érthető, szabatos mondatok. A metaforák egyszerűek, nem túlírtak, nem elvontak. Az egyszerű ( de nem rossz értelemben vett egyszerű) megfogalmazás teljesen átérezteti az olvasóval azt, amit le akartál írni, amit el akartál mondani. Van hangulati hatás, átjön az érzelem, a bánat, van katarzis, és van verspoén is. A vers tartalmi-logikai felépítése is nagyon jó. Az első három versszakban édesapádra emlékezel, a fizikai, lelki hiányról írsz, először a keze érintéséről, majd a beszélgetésekről, végül a vidám együttlétekről. A negyedik versszak elénk tárja a valót, azt, hogy mi is történt, és az ötödik versszakban érvényesül a fohász, annak verspoénként való beteljesedése. Remek befejezés, az ötödik versszak döbbenti rá az olvasót arra, hogy ez a fohász nemcsak édesapádhoz szól. Szól az égiekhez, istenhez, ám ha úgy tetszik, a sorok közt olvasva, azt érzem, hogy neked, önmagadnak is szól. Talán ez tudattalanul jött, de az iránta érzett szeretet arra szólít fel téged, hogy őáltala, Isten által, te magad is óvd, védd őt, óvd, védd az emlékét, az iránta érzett hatalmas szeretetet. Meg kell jegyeznem, hogy valójában a legtöbb fohász önmagunkhoz is szól, hiszen a mások iránt érzett bánatunkat, fájdalmunkat, féltésünket sokszor egy nem létező személy, idea, kitalált alak, Isten felé kiáltjuk, ám valójában csak mi, önmagunk beszélünk, kérünk, vágyakozunk, vagy a reménytelenségtől esünk önmarcangolásba. Nálad is megtalálhatóak ezek az elemek: "szív-keservem", "néma fájdalom", "én csak állok itt", "csendes kín". Sőt, a "vigyázó szemed figyel fiadra?" mondattal egyértelműen lelked belső vívódásáról, bánatáról írsz, arról, hogy nélküle nem vagy már egész, vagy legalábbis aggódsz, mi lesz veled, ha ő már nem figyel rád. E mondat, és a lelked állapotát tükröző kifejezések is arról tanúskodnak, amit te érzel, amit te mondasz magadnak. Köztudott, ha valami bánt bennünket, azt jobb kiadni, elmesélni valakinek, mert könnyebb lesz tőle a lelkünk. Mi amatőr költők a legtöbbször ezt versben mondjuk el, és sokéves tapasztalat mondatja velem azt, hogy ha a bánatot nem is enyhíti, ez mégis sokat segít a tragédia, a lelki trauma feldolgozásában.

Az első versszakban az "érezni újra vállamon kezed de jó lenne" mondat nemcsak a fizikai hiányra utal, hanem arra is, hogy nincs már meg az a segítség, amit valaha tőle kaptál, már nem óv téged. E versszakban a "hiába" szóval ellentétet teremtesz, azzal, hogy nem tér vissza a múlt, és e mondatnál szinte ránk hull a rideg valóság. A második versszak a vele történő beszélgetéseket említi, itt is hatalmas kontrasztot mutatsz a kálával, hiszen a virág nem beszél, azaz éppen ez a fajta virág az, ami "beszél", és ezzel a beszéddel sokkal jobban emlékeztet a halálra, mint egy rózsa, ami ritmikailag ugyanígy ideillett volna a szövegbe. Érintés, segítség, beszélgetés után a vidám együttléteket idézed, a nevetést, amit hatalmas ellentétként a "kőbe rótt neved" tesz még jobban hatásossá. Bár szomorú ez a kaján nevetés, a sírkőre írt név olvasásától megborzong az olvasó, és elképzeli, micsoda boldog, felhőtlenül vidám közös nevetések voltak ezek. Dante írja az Isteni színjátékban, hogy "nincs nagyobb szomorúság annál, mint a boldog időkre visszaemlékezni a legnagyobb nyomorúságban".

A negyedik versszak "száraz", ám fájdalmasan leírt tényként tárja elénk a valóságot. Hogy ezek konkrét tények, megerősíted azzal, hogy ésszel érted. E versszakban is van kontraszt, mégpedig a valóság, ill. annak felfogása és a szíved között. Végig, mind a négy versszakban egy állítás-tagadás található, pontosabban a tézis-antitézis elvét követed tartalmilag, a végső feloldást azonban, a szintézist, az utolsó versszak hozza meg. Az előzőekben édesapád és a közted lévő viszonyról írtál, majd mind a négyszer igen jól, szemléltetően és átérezhetően egy éles kontraszttal elénk tártad a rideg valóságot, azaz azt, hogy ő már nincs, a túlvilágon van. Az utolsó versszak valódi szintézis, és bár akármennyire fáj neked is, és az olvasónak is, mégis (valamennyire) feloldod a fájdalmat azzal, hogy az eddigiekben leírt három "személyhez" intézed a fohászt. Olyan sorrendben, ahogyan ezt az első négy versszakban is tetted. Édesapádhoz, magadhoz, és ahhoz, ami most van, a már nem létezéshez, a "másvilághoz", azaz Istenhez. Versed tartalmi-logikai felépítése ilyenfolytán tökéletes.

Mindezt hatodfeles jambusokban írtad meg, ami csak emeli a vers szépségét, s ha lehet emelni a "magasztosságot", hát azt is. S bár kritikám elején azt mondtam, ezek a jambusok nem ütik meg annyira a fülemet, valamennyire mégiscsak megütötték, hiszen ez a remek vers nem a (nem igazán fellelhető) rímeitől lett igazán vers, hanem a ritmusától. Hogy konkrétabb legyek, ezeket a gondolatokat le lehetett volna írni, (rím és) ritmus nélkül is, de akkor nem lenne vers. Így, hatodfeles jambusokban (és a versszakok végén más klasszikus verssorokban) megírva valódi verssé válik, még akkor is, ha nem üvölt és csattog a ritmus, de mégis ott van. Maga téma, a műfaj (fohász), a tartalom rendkívüli jó felépítése, az egyszerű és érthető leírás időmértékkel történő ötvözése méltán emeli a kiváló versek színvonalára ezt a művet. Nagyon szubjektív véleményként teszem még hozzá, hogy nekem rendkívül tetszett az, hogy a költemény megfogalmazása, nyelvezete egyszerű, nagyon érthető, mégis pátoszi, magasztos. Külön említésre méltó dolog ez, hiszen így a vers minden olvasóhoz eljut, s mindannyian átélhetjük az alkotás nyújtotta katarzist. Hozzáteszem, a némelyek által említett régies nyelvezet kissé sem zavaró, szerintem hibátlan, a stilisztika és a stílus is nagyon jó.

Versed, érzéseid, a befektetett munka és annak eredménye csak dicséretet érdemel, és talán többek nevében köszönet jár azért is, hogy ezt az érzést, szomorúságot, ami két éve benned van, most megosztottad velünk. Mindent összevetve, a fent leírtak alapján e versedet kiválóra, 9 pontosra értékelem.

Megjegyzés: A szóban forgó mű ide kattintva nyitható meg új ablakban

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Kritika
· Kategória: Kritika
· Írta: secondEduard
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 2
Kereső robot: 10
Összes: 21
Jelenlévők:
 · boszorka
 · gszabo


Page generated in 0.0386 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz