Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A megkopott babaház (II. rész/3. fejezet)

, 449 olvasás, Mona , 10 hozzászólás

Ezerszín

- Kopp-kopp. - a kopogást hang-kopogás követte.

Lucy kíváncsi szemei haragos zöldre váltottak, amint meglátta az ajtón belépő hívatlan vendéget. Fáradt arca egy apró vörös árnyalattal színeződött, s elfordította azt a másik irányba.
A férfi értetlenül ráncolta homlokát, majd bizonytalanul lépett be a kórterembe.

"Biztos csak az altatás mellékhatása." - gondolta, majd minden érzékszervével figyelni kezdte a lányt, ahogy közeledett az ágyához.

Amint odaért, Lucy hirtelen visszafordította arcát, s egyenesen a szemeibe villantotta haragos zöld tekintetét.

Egyikük sem szólalt meg. Nate visszanyelte a hangokat, látva Lucy arcán a szándékot, hogy ő fog megszólalni. Mégsem tette. Ülő helyzetéből visszadőlt párnájára.
Nate ideges lett. Nem tudta, miért. Tekintetét a fal fehérségének szegezte, miközben úgy érezte, menten megsemmisül. Az okát nem értette. Nem szokott zavarba jönni sem a betegei, sem a kollégái, sem a nők előtt. 190 centi magassága, arisztokrata, szoborszerű vonzó vonásai tripla önbizalommal és egoizmussal áldották meg. Most… szerencsétlennek érezte magát és fogalma sem volt, hogy miért.

Végül Lucy szólalt meg.
- Mit akar?
Nate majdnem lenyelte a nyelvét.
- Minden betegemet meg szoktam nézni műtét után.
Rossz válasz. Tudta, miközben a szavak szárazan estek ki a száján.
- Ha rendesen megnézett, megkérném, hogy távozzon. - válaszolta Lucy, zöld szemei villámokat szórtak.
Nate elfelejtett lélegezni. Egy pillanatra teljesen belezuhant a lány szépségébe s nyomorultul vánszorgott elő onnan. Keze szinte remegett, ahogy végigforgatta Lucy kórlapját. Mindent maximálisan rendben talált, mégsem bírt mozdulni a lány mellől.
- Rosszul érzi magát esetleg valamiért…? - kérdezett vissza Nate bátortalanul, s pajzsként szorította fehér köpenyes mellkasa elé a kórlapot.
- Igen. Rosszul vagyok magától. - közölte a lány, s tekintetét ismét elfordította.
-Elnézést… - köhhintette Nate, majd botladozva elhagyta a kórtermet.

Egy ideig még ácsorgott a folyosón, Lucy ajtaja előtt. Zsibbadt a karja, zsibbadt az arca, kellemetlen émelygés kavargott gyomrából egészen a torkáig. Rápillantott órájára, már csak alig fél órája volt az esti műszakig. Ügyeletes volt az ambulancián.

A nappali műszakokat a műtőben töltötte, ahol a műtétek pontos előjegyzés szerint követték egymást. Tudta, hogy mi vár rá, komplikáció alig akadt, s ha mégis, Nate egész lényével szívta magába a lét-halál harc szenvedélyes feszültségét. Ritka volt az izgalom, unta is a délelőttöket. Az ambulanciát szerette. Sebész vérét leginkább a katasztrofális tömeg-szerencsétlenségek pezsdítették fel úgy igazán. Életét élhetővé leginkább az tette, ha századmásodperce sem maradt magánéletére. Tökéletes szakmát választott. Hajszolta magát, sokkal több műszakot vállalva, mint sebész kollégái. Sosem félt, sosem hagyott meghalni senkit, aki a keze alá került. Arrogáns volt, önfejű, narcisztikus, aki sosem akart alkalmazkodni senkihez - még a halálhoz sem. Kézben tartotta a dolgokat, legalábbis élete 28-dik évéig esküdni is mert volna erre. Sérthetetlen volt, de érinthetetlen. Kemény, zord és sokszor kegyetlen.

Egy falat sem ment volna le a torkán, hiába tudta, hogy hosszú, lélekölő, kizsigerelő éjszakának néz elébe.
Felsietett a műtők felé vezető lépcsőn.

- Cheryl. Cheryl itt vagy? - rontott be az orvosi pihenőszobába.
Délután volt, a legtöbb orvos már hazament, a nővérek a műszak eleji dolgukat végezték.
- Itt vagyok. Mi az, Nate?
Egy középkorú, molett hölgy emelte ki fejét a hűtőből. Haja szőkésbarnán kunkorodott zöld műtősruhájának vállára. Hatalmas szemei kérdően tekintettek a bátyámra.
- Nem tudod, ki volt bent velem az appendectomián?
- Melyiken? - kérdezett vissza, majd becsukta a hűtőt.
- Lucy… nem tudom a vezetéknevét… fiatal, törékeny, gyönyörű… - Nate elvörösödött.
Cheryl elnevette magát.
- Gyönyörű?! - gúnyolódott, majd közelebb lépett Nate-hez. Negyven centivel volt alacsonyabb. - Ti, sebészek… - sóhajtotta - csoda, hogy a keresztnevét megjegyezted, nem csak a cici-méretét. - harsogott az orvosi szoba Cheryl mélyről jövő hahotázásától.
- Cheryl, kérlek… ki volt bent velem?
- Szóval engem levegőnek néztél? - kérdezett vissza a nő tettetett sértődéssel. - Na jó, nem veszem magamra… egyébként sem kezdenék egy ilyen egyszálbél kis fiúkával… - kuncogott tovább.
- Te voltál ott? Cheryl… volt bármi gond?
- Miféle gond? - rázta meg Cheryl szőkésbarna loknijait, szemei értetlenül meredtek Nate-re.
- Hát, nem tudom… bármiféle… amit én nem vettem észre… - Nate hangja szinte elnémult a mondat végére. Legszívesebben elrohant volna, komplett idiótának érezte magát.
- Nate, jól vagy? Történt valami?
- Nem csak… felejtsd el, kösz Cheryl… - nyökögte Nate, majd kisietett a szobából.
- Férfiak…- sóhajtotta Nate után a nő, majd újra belemászott a hűtőszekrénybe.

Nate néhány másodpercig még állt az üres folyosón, majd tovább ment, s belökte maga előtt az egyik üres szoba ajtaját. A szoba apró előterében a fal mentén plafonig érő aktás polcok magasodtak. A polc előtt egy kopott, ezeréves íróasztal állt, rajta az aktuális műtéti naplóval. Nate felkapta, s az aznapi dátumhoz fordított.

"Lucy Smith… appendicitis acuta… Dr. Nathaniel Miller… személyi adatok… blablabla…17 éves?! Ez nem ő… De rá miért nem emlékszem?!"

Nate visszafelé lapozott, s ahol a saját nevét látta, megállt. Nem emlékezett az aznapi összes műtétre. Amelyikre mégis, ott még csak azt sem tudta volna megmondani, hogy a beteg férfi volt-e avagy nő… A tény elgondolkoztatta…

"Ez az: Dr. Lucy Heaven… appendicitis acuta… Dr. Nathaniel Miller… személyi adatok…25 éves… McBurney féle rácsmetszés… blablabla… az appendix szabad, a coecum jól mozgatható… igen, egyből megvolt, sima ügy… aztán… gézcsíkok… igen… mesoappendix átvágása…3-0 felszívódó fonal… ahogy szoktam… álmomból felkeltve, vakon, balkézzel, háttal is megtudnám… blablabla… seromusculáris öltés mélysége megfelelő… appendix leköt… levág… öltés csomó… fedés… szabályos réteges haszárás… nem volt gennyes exsudatum… minden simán ment… igen…"

Nate háromszor olvasta végig a műtét leírását, újra átgondolva, hogy mégis mi lehetett a baj.
"Mégis volt valami baj, lennie kellett valaminek… mégis mit ronthattam el a világ legegyszerűbb műtétén?!"
Nate becsukta a naplót és az asztalra hajította.

"John."

A gyermekosztály ambulanciája tele volt. Mintha reggel hét óta senki sem került volna sorra. Sőt. A gyerekek osztódtak, a szüleik hatványozódtak. Nate megszédült az őrült gyerek zsivajtól. Három rohangáló kis srác a combjainak rohant, majd bokszolni kezdték a lábait.

- Egyesével fogom levagdosni a dagadt kis ujjaitokat. - dörrent rájuk Nate, majd egy másodperc szünet után újra folytatták.

Nate átvágott a tömegen. Amerre nézett, bömbölő csecsemőket látott anya karokon ringva. Sápadt kiskamaszok ültek pittyegtetve a mobiljaikat. Éneklő kislányok, éneklő apukáikkal. Ideges szülők társalgási morajlása hallatszott, majd a vizsgáló ajtajának nyikorgása, ahogy éppen belépett, majd eltűnt egy kislány a plüss-macijával és az anyukájával.

Hányingere lett és émelygett. Szinte látta a gonosz vírus partikulumokat terjengeni a fejek felett.
Úgy esett be a vizsgálóba, mintha egy farkascsorda üldözte volna. Egy pillanatra megfagyasztotta a levegőt. A kislány, aki épp a guggoló John előtt ácsorgott a macijával, felé fordult és akkorát sikított, hogy Nate a füléhez kapott. A kislány mint egy megvadult szörnyecske, apró kis cipős lábaival kirohant a szobából, az anyukája fejvesztve futott utána.

John sóhajtva felállt és a saját szájába dobta a kislánynak ígért piros nyalókát. Michelle alig láthatóan csóválni kezdte a fejét és rosszalló pillantásokat mért Nate-re, John szintén.
- Mi van? - vonta meg Nate a vállát, majd felugrott a vizsgálóágyra.
- Nate, nem látod, mennyi a beteg? - kérdezte sóhajtozva John, miközben cuppogtatta a nyalókát.
- Én is beteg vagyok. - Nate hangja erőtlenül dünnyögött.
- Gyógyítsd meg magad. - vonta meg a vállát John, s zsebre tette a kezeit.
- Legalább a vérnyomásomat mérd meg… és a szívem is össze-vissza ver… és a gyomrom sincs rendben… és mintha a torkom is…- Nate fájdalmasan grimaszolva a nyakához kapott.

John állt vele szembe és nem értett semmit. Nate sosem volt beteg. Még sosem.

-… és mióta vagy gyerek? Keress egy belgyógyászt… - vágott közbe John a panaszáradatnak.
- Vegyünk tőle vért. - szólalt meg hirtelen Michelle, s már kezdte is felbontani a tű steril zacskóját. - Én szívesen megszúrom a Doktor Urat! - kuncogott gonoszan.
- Legalább addig befejezem az adminisztrációt. - vonta meg a vállát John, s a pult felé fordult.
- Na azt aztán nem! Nekem még át kell dolgoznom az éjszakát, nem hiányzik egy méretes hematóma a karomra! - kelt ki magából Nate, s ezzel halálra sértette Michelle-t. - Te szúrj meg, John.

John kivette a szájából a félig elfogyott nyalókát és messziről belehajította a szemetesbe. Nate kihúzta a gyufát.
- Te tudod… de előre szólok, hogy Michelle keze sokkal finomabb…- kezdte, majd Michelle John kezébe adta a tűt.
- Ááá! Azt a kurva… - ugrott fel Nate és morcosan John-ra nézett, aki a tű másik végéhez tartotta a még üres ampullát. A vér folyni kezdett.
- Én szóltam… - Michelle és John nevetni kezdtek, s folytatták egészen addig, míg a tű helyére vattagombóc nem került.

Michelle elvitte az ampullát a laborba. John még mindig mosolygott, amikor leült a gurulós székére, Nate-tel szemben. Még mindig sziszegett és jobb keze ujjaival úgy nyomta a könyökhajlatát, mintha spriccelő artéria lenne. Összenéztek.

- Hát tőled meg mikor vettek utoljára vért, hogy így hisztizel? - kérdezte John, de a mosoly a kérdés végére lehervadt az arcáról. Eszébe jutott.
- Akkor… - nyögte maga elé a hangokat Nate.

John felállt és Nate-hez lépett, megérintette unokaöccse karját.
- Mi a baj, Öcskös? - kérdezte, majd Nate ismét sorolni kezdte.
- Azt hiszem, a tüdőmmel is van valami. Nehezen lélegzem.
- Jól van… nyugi…

Míg John meghallgatta Nate teljesen egészséges tüdejét és szívét, erősen gondolkozott, hogy mi zajlik Nate fejében. Bármi is, nem betegség volt.

- Hallottál valamit? - kérdezte Nate, miközben John már a vérnyomását mérte.
- Igen.
- Mit? - kérdezett vissza ijedten. John rámosolygott, félre tette a vérnyomásmérőt és újra leült a székére.
- Puhasejtes alaplégzés, normál szívműködés, 120/80-as vérnyomás. - sóhajtotta John.
- Akkor valami vírus lesz… - folytatta Nate, majd John újra odalépett hozzá.
- Nate. Mi a baj? - John hangja egyszerre volt határozott és simogató.
- Azt hiszem, elrontottam valamit Lucy-ban…
Nate szemei kétségbeesetten cseppentek John megdöbbent szemeiben.
- Lucy-ban?! Hogyan?! - kérdezett vissza John.
- Valamit elrontottam… - ismételte Nate.

John újra leült, könyökeit térdeire támasztva, s minden sejtjével figyelte unokaöccsét. Érezte, hogy valami fontos történik most Nate-ben, valami, amiről muszáj tudnia. Hagyta beszélni.

- Megnéztem a műtéti naplót, megkérdeztem az anesztest, de semmi nem derült ki… - Nate szemei ide-oda pingpongoztak a padlón.

Néhány perces csend után szólalt meg John.
- Nate, miből gondolod, hogy bármit elrontottál?
- Lucy-nak valami baja van! - tört ki. - Bementem hozzá, és valami baja van… de nem tudom, mi… -
- Nate. Miből gondolod, hogy baja van?
Nate John-ra nézett.
- Nem tudom… talán nincs is semmi baja, talán csak beképzeltem…
John komoly tekintettel bólogatni kezdett.
- De, Nate. Baja van.

Lucy sírva fakadt. Nem a fájdalomtól, az elviselhető volt. Nem a műtéttől, hiszen orvosként pontosan tudta, hogy mi vár rá. Nate-től félt. Rettegett tőle, ahogy mindenki más is, aki ismerte. John vigasztalni próbálta. Hitt abban, hogy egy orvos kollégával szemben majd összeszedni valahonnan nagyon mélyről a benne lakozó emberség utolsó morzsáit. Nem így történt.

Bedöntötte maga előtt ugyanezt az ajtót, s Lucy ugyanitt feküdt, ahol most Nate ült. Fehér köpenye tekintélyesen lebegett zöld ruhája körül. De Nate még csak rá sem nézett Lucyra.
- Honnan a faszból gondolod, drága Bátyám, hogy közbeszarhatod a napomat egy rohadt kis appendicitis-szel? - esett John-nak Nate, majd félrelökte, hogy Lucy mellé álljon.
- Vegyél vissza, Kispöcs. Ez itt az én osztályom. Itt akkor beszélsz, ha én megengedem. - morgott rá John, amit Nate simán elengedett a füle mellett.

Michelle reszketni kezdett és behúzódott a vizsgáló szoba sarkába. Lucy szemeiből halkan folytak a könnyek, karjait megfeszülve keresztezte teste előtt.

Nate Lucy-ra nézett. Nem őt látta, csak egy kivételre váró féregnyúlványt.
- Mégis mire vár, hogy majd tutujgatva kinyammogom magából, hogy fáj a pocikája?! - ordította Lucy-nak.
- Nate! - John megszorította unokaöccse felkarját úgy, hogy belerogytak a térdei.
- Jól van, na… de nem érek én erre rá egész nap… elmondaná a hölgy, hogy mi baja van? - fordult ismét a reszkető Lucy felé.
- Vakbélgyulladásom van. - remegte.
- Hogy mi? - üvöltött rá. - John, ez egy első éves medika, vagy inkább valami nővér tanonc? - fordult a bátyja felé.
- Nate, ki foglak nyírni, ha nem kapsz már észhez… - John szemei villámokat szórtak.

S akkor Lucy zokogva felsikított. Nate csuklóig belemélyesztette kezeit Lucy hasába. Ez fájt. Most már a fájdalomtól zokogott.
- Ez appendicitis. Egész mást jelent…

- Nate, mégis mit gondolsz, mi a baja? - kérdezte végül John.
- Az, hogy türelmetlen voltam…?! Ezért nem neheztelhet rám… sebész vagyok… - mentegetőzött Nate.
- Nate. Egy pöcs voltál. Nem egy sebész, egy farok. Egy óriási farok. És ezt te is tudod. Tudnod kell.
- Most mit csináljak? - kérdezte.
- Ne menj a közelébe…

Nate-et lesújtották John szavai. A légzése ismét nehézkessé vált és az émelygés is újra kezdődött. Ólom nehéz végtagokkal szállt le a vizsgálóágyról, majd lomhán, összegörnyedve az ajtó felé lépdelt.

- Hé, Nate!
- Igen? - Nate visszafordult John felé, aki homlokon hajította egy piros nyalókával.
- Kösz, John…
- Máskor is, Öcskös…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 210
Regisztrált: 2
Kereső robot: 24
Összes: 236
Jelenlévők:
 · Pancelostatu
 · PiaNista


Page generated in 0.1444 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz