Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Más világ 1. fejezet

, 240 olvasás, Securus , 0 hozzászólás

Ezerszín

Itt ülök csendben az iskola bejáratánál a befagyott lépcsőn, melyről szinte az egész várost tökéletesen belátni. Ha balra tekintek, minden érkező diákot alaposan szemügyre tudok venni. Jasonnek még nyoma sincs. Még nem esett le a hó, de az időn, és a hajnali sötétségen látszik, hogy tél van. Komótosan lógatom a lábaimat, és unalmamban a szárnyaimmal játszom. Kitépek az aljából egy hosszabb, fekete tollat, (ez csak annyira fáj, mint egy hajszál kihúzása) és azzal csiklandozom. Király dolog, ha az embernek van szárnya, még akkor is, ha repülésre nem igazán használható.
- Angie! Helló! – int Jason, mikor elém toppan. Fekete tornacsukát visel, ugyanolyan színű farmerrel, melynek oldalán lánc csüng. Kócos haja sápadt arcába hull. Egy hirtelen mozdulattal félresöpri fekete tincseit sárgás szeméből.
- Szia Jason! Jó a pólód. – köszönök neki, halálfejes pulcsijára mutatva.
- Kösz. Bár ez már vagy száz éves. – legyint, mire mind ketten elnevetjük magunkat.
Jason 84 évesen hunyt el, és mikor az ember meghal, egy új világban éled újjá egy másik lényként. Ez a mi világunk. Jason zombi lett, én pedig fekete angyal. Mi mind a ketten 16 évesek vagyunk ebben a világban. Tehát ha úgy számoljuk, Jason pontosan száz éves. Gyakran viccelődünk ezzel, pedig ezt szigorúan tiltják. De kit érdekelnek a szabályok!
- Menjünk be! – biccentek az ajtó felé.
Ahogy belépünk az aulába, rögtön egy érdekes dolgot láthatunk. Egy szobrot, mely mind a hat lényt magába foglalja. Lábai vérfarkas mancsok, nadrágja zsebében a varázspálca boszorkányt jelent, míg egyik szárnya fekete angyalét, a másik meg fehérét, holtsápadt arca a zombit jelképezi és vámpírfogai vannak. Elég csúnya egy szobor, de rendkívül különleges.
Ahogy megyünk tovább a hosszú, széles folyosón, ismerős arcokat pillantunk meg.
- Szia Angel! Megint ilyen korán? – ugrik elém Dave, vámpírfogait csillogtatva. Ő nagyon büszke arra, hogy vámpír lett, mert szerinte a fogak javítják a menő imidzsét, ezért senki sem meri elmondani neki, hogy a kincseknek vélt fogai elég ferdék. Nagyon is.
- Helló. Milyen órával kezdünk? – kérdezem tőle egyszerűen, miközben két lépést hátrálok.
- Agysorvasztás… - forgatja vörös szemeit.
Agysorvasztás. Így hívjuk mi diákok a hittant. Ebben a világban elég komolyan veszik a hitet, így minden nap dupla órában hallgathatjuk Mr. Cheer prédikációját Istenről. Kész agysorvasztás!
- Kösz. Akkor majd ott találkozunk! – intek neki mosolyogva.
- Csá. – vágja oda Jason, és tovább baktat komótosan mellettem.
Érthetetlen okból kifolyólag Jason és Dave nem nagyon jönnek ki jól. Ösztönösen taszítják egymást, vagy mi a fene.
Az osztályba érve hangos ricsaj fogad. Érdekes, mivel csak hatan vagyunk Minden osztályba ennyien járnak. Minden lényből egy. Dave a vámpír, Jason a zombi, Derek a vérfarkas, Lara, mint boszorkány, Jasmine a fehér, én meg a fekete angyal. Mi nem vagyunk ellenségek. Inkább összetartunk, mint a különlegesek. Vagy legalábbis a tanárok szerint. Persze köztünk is vannak, akik nem igazán szívlelik a másikat. Én például Larát nem bírom. Beképzelt grácia a csaj.
- Jó reggelt, Jasmine! – köszönök mosolyogva az egyik padtársamnak miközben Jason is ledobja mellém a táskáját.
A teremben a tanári asztalon kívül, még két hármas pad van, a hátsóban ül Dave, Lara és Derek, az elsőben meg Jasmine, én és Jason.
- Szia, Angel! Elolvastad a Reverence-t? – kérdi Jasmine a táskájában kutatva.
- Kénytelen voltam. – sóhajtok a plafonra nézve.
Reverence a mi szent könyvünk. Minden évben elolvastatják velünk, és íratnak belőle egy nehéz, hat oldalas dolgozatot. Ezt az egyet még a legrosszabb tanulók sem csalják le, mert különben kirúgnák az iskolából. Elolvassák. Minden évben.
Ebben a pillanatban lép be Mr. Cheer (vérfarkas), aki tekintélyt parancsoló megjelenésével egyből lecsendesíti és felállítja az osztályt.
"Összetartás jelképévé váljon Istenünk,
Segíts rajtunk, majd, ha mindent elvesztünk!
Különleges energiád legyen most velünk,
Szívünknek csak te kellesz, drága Istenünk!"
Kántáljuk hangosan a himnuszunk első versszakát, mint minden óra elején. Mr. Cheer, bólint, ami azt jelenti, hogy leülhetünk.
- Ki látta a híradót? – néz körbe.
Az osztály egy emberként rázza a fejét. Értetlenül meredünk a tanárra. Mr. Cheer, nem szól semmit, csak bekapcsolja a terem TV-jét, melyben egy szőke hajú nő jelenik meg, feltehetően boszorkány.
- Rengeteg városban tört ki lázadás. Az oka még nem derült ki, de bizonyára a hittel kapcsolatos. – mondja a mikrofonba.
Gondoltam, hogy megint erről lesz szó. Gyakran vannak lázadások, és főleg a hit miatt. Elég durva büntetések vannak már csak akkor is, ha Istennel kapcsolatban mondunk valami durvát. A tiltásokat és büntetéseket, sokan nem bírják elfogadni, ezért a legegyszerűbb módot választják: lázadnak.
- Ez a lázadás, most sokkal komolyabbnak bizonyul, mint az eddigiek. Házakat és templomokat gyújtanak fel. Előfordulhat, hogy ide is megérkeznek az aktivisták. Iskolák, és munkahelyek bezárását rendeljük el, amíg nem csillapodnak a kedélyek. – hadarja a nő, majd a TV kikapcsol.
Az osztály hangtalanul bámulja a sötét képernyőt. Ilyenre még nem volt példa.
- Ez azt jelenti, hogy nem írunk dolgozatot? – kérdezi körülbelül fél perc hallgatás után Dave, mire mindenki hangos röhögésben tör ki, de a tanár rosszalló nézésére egyből elhallgatunk. Még a végén átvált farkassá.
- Nem, ez azt jelenti, hogy be kell zárnunk az iskolát, biztonsági okok miatt. De a dolgozatokat és a tanulnivalót, kérem otthon megcsinálni! – magyarázza Mr. Cheer – És kérem az ellenőrződ!
Dave szégyenkezve botorkál ki a kis füzetkéjével, majd mikor már hátat fordít a tanárnak, vigyorogni kezd. Én illedelmesen jelentkezem.
- Természetesen most távozhattok. – biccent a tanár, mire lerakom a kezem.
Az osztály feláll, megint elénekli a himnuszt, és kimegy a teremből.
- Te, ez azért elég durva, nem? – kérdezem Jasont, a dombon baktatva.
- Szerintem igazuk van. – jelenti ki egy kavicsot rugdosva.
- Kiknek? – nézek rá, és egy pillanatra megtorpanok.
- Az aktivistáknak.
- Mi? – kérdezem meghökkentem. Ez nem a normális válasz.
- Te még nem unod, hogy folyton megmondják, hogy mit csináljunk, mikor menjünk templomba, vagy, hogy mikor és mit imádkozzunk? – kezdi, és a választ meg sem várva folytatja – Mindig az összefogást követelik tőlünk, és hogyha közösen ellent merünk mondani az egyháznak, egyből lehurrognak, és száműznek. Így hogyan tudnánk összefogni? Hm?
Értetlenül meredek rá, de válasz nem jön ki a torkomon. Ha így nézzük, akkor tényleg meg lehet érteni a lázadások okát, de én nem akarom így nézni. Én békés jövőt szeretnék csak.
- Látom, téged is hipnotizáltak már. – néz rám lesajnálóan, és továbbmegy.
- Várj már! Mi az, hogy hipnotizáltak? – futok utána.
- Nem véletlenül van három, szinte egyforma óránk. Hittan az Istenhitre, templomlátogatás, szintén az Istenhitre, és ének, észrevétlenül, de Istentisztelet. Teljesen átmossák az agyunkat!
- Nem! Ez nem igaz! – rázom a fejem, bár tudom, hogy igaza van.
- Tudod mit? Akkor lázadj a lázadók ellen! – és ezzel ott is hagy az út közepén.
A szavai nagyon mélyen érintettek, és valahol fájtak is. Itt az egész élet egy forgatókönyv szerint működik. Reggel felkelsz, imádkozol, bemész az iskolába, imádkozol, elénekled a himnuszt, és istenről tanulsz, hazamész, imádkozol, majd lefekszel aludni. Hétvégenként ugyanez, csak iskola helyett a templomba mész. És a legdurvább, hogy ebből csak annyit látunk, hogy néha egy egy ember ez ellen lázad. Teljesen érthető módon. De Jason többet lát ennél. Mintha valaki otthon beszélne neki a lázadás "szépségeiről".

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Securus
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 15
Regisztrált: 2
Kereső robot: 16
Összes: 33
Jelenlévők:
 · GoldDrag
 · Kócos


Page generated in 0.0412 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz