Elveszett bádog edények sokasága közt hever magányos szívem,
Szívó szállal szívják a vért belőle a mindent megevők.
S a király kisasszony kifut kastélyából nevetve néz le rám,
Bolondokországa ezüst táncot jár.
S a szakácsné májamból készít finom-meleg vacsorát,
Többen darabjaim köré gyűlnek:
van kik sajnálkoznak,
van kik reám őszintétlen röhögnek,
s van kik reám tipornak
jaj fájdalmat igazán ők okoznak.
A királyfi is ide talál-talán epémre bámul
és fut tovább…
kacagva várja már a királyleány,
ölelkezve összebújnak
s nemlétezik számukra más
fejük felett szivárvány rakódik össze,
míg én és kedves tagjaim
a mocsárban hánykolódunk mocskos fantomokkal.
Ajj, de míg a porcelán Nap fel nem jő az égen
az átok rajtunk ül a sötét, bosszús ködében.