Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Egy párkányra költöztem

, 496 olvasás, hegedu , 13 hozzászólás

Gondolat

Már nem nagyon emlékszem arra a helyre, ahol megszülettem. Annyi minden történt azóta, lehet ezek fedik el bennem az emlékeket, de az is lehet, nem akarom hagyni, hogy éljen a múlt.
Kicsi és sötét helyen születtünk a testvéremmel, csak mi ketten. Embereket nem nagyon láttunk. Összebújtunk a mamánkkal, de egyszer hiába próbáltuk az éhségünket csillapítani, mozdulatlanul, halottan feküdt mellettünk. Erre akkor döbbentem rá, amikor az ember egy zsákkal érkezett, lábával arrább rugdosott, és anyánkat a fekete zsákba tette. Ennivalónk nem nagyon volt, így nem sokára egy reggelen nővérem testéből is kiszállt a lélek. Fejemet puha szőrébe fúrtam, és csak erőtlen nyüszítésemmel gyászoltam őt. Valameddig még itt éltem ezen a szomorú helyen. Az ember, aki a gazdám lett volna éppen csak ételt dobott elém, és hiába vártam a simogató kezét vagy kedves szavait. Nagyon magányos voltam, nem volt kivel játszanom, nem szólítottak a nevemen, legfeljebb furcsa, fütyülő hanggal hívtak. Arra vágytam, hogy valakinek örömöt adhassak.
Elhatároztam, elindulok, elfutok innen, ahol nem szeretnek. Igaz, hogy fáj a lábam, sőt még a lélegzetvétel is fáj, de megerősítettem a szívemet, és már az utcán voltam. A magány még jobban a nyakamba ült, a szemem alig látott a szomorúságtól, egyedül maradtam. Nem volt bennem neheztelés, inkább feléledt a kíváncsiság a világ iránt. Eddig nem sokat láttam belőle.
Nemcsak én bolyongtam céltalanul. Ahogyan haladtam egy széles, szürke csíkon, szembejött velem egy hozzám hasonló négylábú. Engem is figyelmeztetett, hogy vadásznak ránk, mert nekünk nem szabad itt egyedül mászkálnunk. Kihasználva az éhségünket, finom falatot vetnek elénk, s aztán elfognak. Elvisznek minket egy furcsa helyre, s látszólag biztonságba kerülünk, De ez nem a valóság. Csak párszor látjuk a Holdat, és ha nem akar senki minket magával hazavinni, akkor egy csípést fogunk érezni a bőrünkön, és utána már semmit sem. Közben egy elhagyott épülethez értünk, már nagyon fájt a hátsó lábam, úgy gondoltam, muszáj pihennem. Megint egyedül maradtam egy nagy kertben. Először rácsodálkoztam a csibefejű virágokra, a fákról ének hallatszott, nem értettem, kik énekelnek. Sokkal kellemesebb volt a hang, mint amilyet én valaha is kiadtam a torkomon. Aztán a magasba indultak a dalolók, én meg irigykedve néztem utánuk. De most már kell keresnem egy helyet, ahol lehasalhatok, ahol letehetem a fejem. Igaz a gyomrom hangosan kérte, hogy nyeljek le pár falatot. Semmit sem találtam, csak egy hosszú kerítést, amit egy keskeny párkány kísért, s együtt szaladtak a messzibe. Fájós lábammal felugrottam, és szétnéztem.
Közeledett egy ember, ijedten láttam, hogy egyenesen felém tart. Akkor még nem vettem észre, hogy valamit a kezében tart, és nem tudtam, hogy nekem szánja. Benyúlt a két fényesség között, és ekkor nagyon kellemes illatot szippantottam be. Először azért úgy gondoltam, hogy már ezt az illatot is illik megköszönnöm néhány farkcsóválással. Aztán pillanatok alatt lenyeltem eddigi életem legfinomabb ételét. Még a számat sem töröltem meg, amikor a kerítés rácsán az ember benyújtotta a kezét, és életemben először éreztem a fejemen a szeretet melegségét. Még szólt is hozzám, kedves hangja volt, a nevemet kérdezte, de nem értette a csaholásom. Legfeljebb a barátságomat hallotta. Elköszönt, és a szemben található házhoz ment, ahol még egy kerítés szaladt. Itt lakik a megmentőm. Nem tudom, a szimatom vagy a szívem hozott erre helyre, de mindegy is. Boldogság, ez lehet a boldogság, zakatolt a fejemben. Aztán este lett, a Hold vigasztalt, hogy másnap is találkozni fogok a meleg kézzel.
A világossal eljött megint, és most is enni kaptam meg pár kedves hangot, de aztán megint csak egyedül maradtam a párkányon. Azért ültem ide, és maradok itt, mert innen éppen odalátok, ahol az én gazdám lakik. Csak ne lenne ez a két kerítés, mert elválaszt az igazi boldogságtól. Annyira szeretnék ott futkorászni abban a másik kertben, játszani vele, vagy esetleg odabújni hozzá. Próbálok majd jó lenni és kedves. Ha jön legközelebb, átpréselem az orrom, és nyelvemmel megérintem a kezét, hadd érezze mennyire hálás vagyok a jóságáért.
Azóta már sokszor ugattam meg a Holdat, de még mindig közöttünk a fém hidegsége. Nem enged magához közelebb, pedig a közelében szeretnék élni, és minden kívánságát teljesíteném. Enni mindig kapok, meg pár kedves szót, olykor még simogatást is. Bánatomat már kívül is hordom.
- Mit csinálok rosszul?- teszem fel a kérdést a magasban szárnyalóknak, de nem figyelnek rám.
Én meg levélnyi fülemmel a párkányon álldogálok, és várok.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Novella
· Írta: hegedu
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 327
Regisztrált: 0
Kereső robot: 24
Összes: 351

Page generated in 0.2659 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz