Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Riadalom a Baromfiudvarban 7.

, 257 olvasás, ZsuzsaMarietta , 0 hozzászólás

Ezerszín

7. rész

Amikor már alig jutott az állatoknak takarmány, ami-kor már csak a dús legelő ígéretével kellett beérniük, és amikor már a bégetést is csendre intették, a még lábon álló jószágok kezdtek csapattá verődni. Eleinte külön minden fajta, máskor és máshol nyerítettek a gebévé satnyult lovak, máshol mekegtek a már szakálltalanná kopasztott kecskék, máskor bődültek a marhák, és máskor jöttek össze kiabálni a baromfik. De amikor már a kárálást és ugatást is kezdték Oldalváltóék kisajátítani, betelt a pohár. (Talán éppen azért, mert kiürült a magtár.)
Gyalogfutó rikkantott egyet, mire hangos röfögés indult Dörmi óljában. Még, hogy röfögés! Bele-bele kontrázott még Gedeon Gúnár is! Erre a hangzavarra már nem lehetett nem odafigyelni. Szépen sorjában vonultak Gyalogfutó és újabb, már nem is olyan kis csapata után.
Na jó, persze nem mindenki, és nem csak Oldalváltóék maradtak távol. Külön vonultak a japánkakasok, bár néha ők is rikkantottak, hogy jól csinálod, Gyalogfutó! De leszakadtak még néhányan a régi csapatából is. Szikrataraj, Csámpi Hápi, Kappan Pál, de még Merészke kisebb falkája is úgy döntött, hogy nem társulnak az úja szemétdomb építéséhez. Ők maradtak a régi gödörben.

Nagy meglepetés nem érte az öreg jószágokat, amikor a házőrzők kezdtek csoportosulni. Nézték, mi lesz ebből, hiszen egy kutyafalka lehet nagyon veszélyes is.
– Nem hagyjuk, hogy fiatal korunkban már kidobjanak, mint az öreg vadászkutyákat! De azt sem, hogy a megérdemelt pihenésünket elvegyék! Mi vagyunk, akik védjük a farmot, az egész gazdaságot. Mi rohanunk az égő tyúkólba, hogy kimentsük a kakasokat, vagy az istállóból kivezessük a lovakat, a marhákat. Mi ugrunk a víz-be, ha bármelyik állat ott fuldoklik, és kihúzzuk még akár a trágyaléből is. Az ugatás a munkánk szerves része, hát nem engedünk belőle, és nyüszítünk, egyre hangosabban.
Amíg ők falkástól – és egyre nagyobb falkástól – körbe-körbe jártak a Baromfiudvar kerítésénél, Gyalogfutó az ő kis dombja tövében kukorékolt sok-sok birkának, meg marhának, meg tyúknak, kacsának. Na jó, voltak ott pulykák is, de az ő hangjukat elnyomta a kotkodács, a nyerítés. És néha egy-egy vakkantás.

Kisrikács persze azonnal ott termett, ahol kukoricacsutkát látott, és megrikácsolta, mi is volt ott.
– Oldalváltó és a sárga kakasok, a tyúkjaikkal együtt nagyon büszkék. Mert Gyalogfutó társasága azért jött így össze, hogy röfögjenek, meg mekegjenek, de leginkább bégessenek azért, hogy üres a fazék. Mert már Gyalogfutó idejében is majdnem teljesen üres volt, és mi, már nem is tehettünk mást, mint tisztára söpörtük a magtárat is. Tehát gyakorlatilag most Gyalogfutó ellen verődött össze mindenféle állat.
Gyalogfutó hívására. Hűha! Ez legalább annyi fejtörést fog okozni mindenkinek, mint Kiskardos kaparászá-a. Amikor azt sem tudta, mit és hogyan kell kaparni…

Vakarcs aktívan kivette a részét az udvari hírek figyeléséből. Mindenről tudni akart, és amit fontosnak tartott, azzal elszaladt Bendegúzhoz. Az öreg még mindig a kacsaúsztatónál kesergett. Vakarcs hírei egy darabig felvillanyozták, de egyre inkább azt vette észre, hogy mindenki önző módon éli az életet. Azzal már lassan egy kukorékolás erejéig sem foglalkoztak, mi legyen a már-már összedőlő kerítéssel, az ólakkal – egyáltalán a sok hasznos állattal.
Egyszer, amikor Vakarcs éppen arról vitte a hírt, hogy legközelebb miért nem kapnak enni, szomorúan így szólt:
– Vakarcs, te még fiatal vagy. Próbálj szerencsét valamelyik másik farmon. Talán többre mész, mint én. Ugatsz megfelelően, megérteted magad, te is megérted, mi a következő parancs. Ott, a kerítésen túl kicsit zöldebb a rét, nem taposták még ki a vetést. És mintha fehérebb lenne az ól is, talán ott nem szarták le a takarót. Okos, jól képzett kutya vagy. Indulj el!
– De gyere velem – válaszolt Vakarcs, minden lelkesedés nélkül.
– Nem mehetek. Nem tudok menni.
– De miért nem tudsz jönni? Fáj a lábad? Vagy attól félsz, neked nem lesz munkád, mert nem ugatsz szomszédul? Meglátod, lesz neked is jó húsos állás. Ha meg néha egyikőnk csont nélkül maradna, legalább kisegítjük egymást.
– Nem ezért nem tudok menni – hajtotta még az eddiginél is mélyebbre buksiját Bendegúz. Már könnyes volt a szeme. – Hallod, távol szól a recsege. Figyeld. Olyan, mintha én énekelném.
Vakarcs hegyezte a fülét, és ezt hallotta: "… Ez itt az én hazám…"
Öreg barátjára nézett, de már az ő szeme is könnyes volt. Hogy is gondolhatta ez a nagydarab, koros, bölcs, morgós tanítója, hogy képes lesz valaha is átlépni a kerítésen. Jó, jó, néha, csak úgy, ugrálásiból, igen, De egészen? Hogy ott ugasson, ott harapjon, ott ficánkoljon? Nem. Az neki sem megy.
És a két kutya együtt énekelt tovább a recsegével. Ott, a kacsaúsztató mellett. Lassacskán köréjük sereglettek a többiek is: birkák, marhák, igáslovak, libák, szamarak. Álltak a vízben, ami lehűtötte a lábukat. És egymás után csatlakoztak az állati kórushoz. Eleinte alig hallhatóan: "A mezők útját járom én…"
Ahogy sokasodtak, egyre bátrabbak is lettek, egyre nagyobb hanggal énekeltek: "… Széles a föld, magas az ég…" A recsege már régen nem recsegett, amikor mindenki teli torokból üvöltötte: "… Ez itt az én hazám!"
És kezdték újra, újra, és újra. Keserűségtől, méregtől, éhségtől, megalázottságtól teljes szívükből ordítva:

A kenyér hangját hallom én,
Az apám szavát vallom én.
Bárki vessen követ rám:
Ez itt az én hazám.

A mezők útját járom én,
A gyárak súlyát hordom én.
Bárki vessen követ rám:
Ez itt az én hazám.

Széles a Föld, magas az ég,
Mérföldes csizma sem elég.
De egy csepp föld vár mindig rám:
Ez itt az én hazám.

Az utcák ívfény gyöngysorát,
A mezők szorgos illatát,
A jövő szabad, szép szavát
Jelented, ó, hazám.

Széles a Föld, magas az ég,
Mérföldes csizma sem elég.
De egy csepp föld vár mindig rám:
Ez itt az én hazám.

A múltam bölcső-melegét,
A létem ezer fűszerét,
A vigaszt a száz kudarc után
Te nyújtod, ó, hazám.

Hitem a szerény büszkeség,
Békétlen, békés nemzedék,
Múlt, jelen, s jövő szól hozzám:
: Ez itt az én hazám,
Ez itt az én hazám.:

Egy idő után csak belefáradtak a kiabálásba, a sebeik nyalogatásába. Mindenki nagyon sajnálta magát. Igaz, volt is miért, de ebből azért még a legokosabb és legügyesebb jószág sem lakott jól. Hol innen jött egy kis kotkodács, hol onnan egy óvatos vakkantás, de nem tudott kialakulni egy tisztességes farmkórus.
Pedig mindenki – na jó, majdnem mindenki – énekelt, ki-ki a tehetsége szerint. A házőrzők kamarakórusa azért felébresztette a birkákat is. Kezdett nagyon nem tetszeni a sok jó, amit ígértek Oldalváltóék. Mert jó, jó, az öreg Gerzsont visszaviszik vadászkutyának, de hova a csudába? Buksi helyére? Akkor hova megy Buksi?
Erre aztán megtudták a választ! Majd ő vigyáz Gazsira, meg Kázmérra, a gebéjére, meg Sárára, hogy bizony húzzon a ló, és aranytojást tojjon a vén tyúk. Nem ám csak úgy vagyogatunk, kedves állatok! Barmok! Nem! Azonnal oda kel menni, ahol van mit húzni, ahol szívesen isszák a jó zsíros tejet, szívesen sütnek rántottát arany tojásból. Hogy lejárjátok a lábatokat? Hát…
– Megoldjuk – ordított fel Pálcasuhintó. – Nehogymá belefáradjanak a helyremenésbe, majd csinálunk nekik ideiglenes baromfiudvart!
Ez nem tetszett sem Gazsinak, sem Kázmérnak, de még Merészkének sem. Felmerült bennük a gondolat, hogy ez amolyan táborféle lehet, amolyan nyáriszállás-szerű, ami mégsem egy igazi otthon, meg nem is elég jó, nincs rendesen kaja sem, meg csutakolás is csak néha esik vagy egyikre, vagy másikra. Meg eleve olyan izé…
– Gerzson, te mit gondolsz? – nyekkent bátortalanul Bojtár. – Minket is oda fognak vinni? Nekem azért jobban tetszik ez a lepukkadt kis kutyaól. Mégiscsak az én pokrócom, meg az én tálam…
– Attól tartok, minket is oda szántak – jött a lógó fülű válasz. – Csak nekünk még visszaugatni se lesz jogunk. Ahhoz, hogy ezentúl kapjunk valami maradékot enni, mehetünk a nyári szálláshoz őrnek. Megdolgoztatnak bennünket, fele kajáért dupla munkával.
– Ezt nem értem – ugatott közbe Vakarcs, aki nem tudott kihagyni semmit közbeszólás nélkül.
– Pedig egyszerű – magyarázott a sokáig hallgató Bendegúz. – Az lesz a dolguk Gerzsonéknak, hogy Kázmérra vigyázzanak. De nem ám úgy, hogy az épségükre, elvégre az egészséges ló tud húzni, hanem úgy, hogy húzzon, ina szakadtából is, ha kell. Ha már összeesik szegény gebe, akkor bele kell majd marniuk a fájós lábába.
– Lehet ilyet? – álltak bénultan a birkák. Tudták jól, mi az igazság!
Pálcasuhintó azért magyarázni kezdte a dolgokat. Nem lesz ilyen meg olyan nyári szállás, nem lesz semmi csúnya kerítés, meg Gerzsonéknak se kell visszamenni harapni, ha nem akarnak, csak akkor nem kapnak enni. De választhatnak, a döntés az övéké. Nosza hát!

A kutyák elvoltak a maguk gondjával. Közülük néhányan erre, mások arra vakkantottak, a kicsik meg nem győzték kapkodni a fejüket.
Annyira el voltak foglalva önmagukkal, hogy meg se hallották Kázmér toporgását. Pedig ott toporgott mellettük. Meg nyerített is néha, kínjában.
– Neeeeeeeem biíííírom tovább ezt a kíííííííínt! Viiííííszket!
Amikor már tényleg nem bírta, elment a Lódokihoz. Az nem lepte meg az öreg gebét, hogy már várnak a dokira, de erre a tömegre azért nem számított. Kínjaitól viszont másképp nem szabadulhat, hát beállt a sorba. Türelmesen várt. Eltelt egy óra, és ő még mindig türelmesen várt.
Eleinte emlékeiből élt: ott látta fiatalságát. A csikó korból éppen felnőtt fiatal lovat, aki azért sietne, mert az igát átteszik más nyakába. És tisztelettel nézett Sárára, az öreg tyúkra, aki már régen ledolgozta az életét, tojt éppen eleget a Gazdáéknak. (Hogy miért nem a Gazdáékra, azt Kázmér csak sejtette.) A várakozás egyre nehezebb volt. Nehezebb, mint valamikor a Gazda építkezésénél.
– Hogy akkor mennyi mindent kellett fuvarozni! Téglát, cserepet, márványt, gerendát, egyebeket. Nehéz volt, kutyanehéz! De legalább volt fuvar. És a fuvarért járt egy kis zab. Ma már senkinek nem kell az öreg ló. Vannak fiatalabbak, erősebbek. Persze, nekik kell jobban a munka is, meg nincs az a gazda, amelyik a fáradt csatalovat köti a fogat elé, ha van ugyanannyi zabért erős is. De akkor a lovakat kösse a fogat elé, ne gépeket vásároljon!
Így töprengve állt. Figyelt a sorára, és éppen ezért kezdett fogyni a türelme. Ott álltak fegyelmezetten a sorban az öreg tyúkok, kacsák, libák, birkák, marhák. Igavonók és fejőstehenek vártak a sorukra. A cseppet sem fogyó sorukra, miközben a Fehér Ólban nagy volt a forgalom.
Kázmér nézte a többieket, és kereste a kakasokat. Ők állítólag olyan nagyon okos állatok, talán tudnak valami jó megoldást. De bizony hiába keresett, nem látott egyet-len kukorékolót sem! Lóeszével így gondolkodott:
– Lehet, hogy a kakasok soha nem jönnek a Lódokihoz. De az mégsem lehet, akkor sorra pusztulnának, és csak kukorékoló, meg magastarajú kakasokat lehet látni. És milyen fényes mindegyik tolla, éles a csőre! Akkor lehet, hogy soha nem betegek? De amikor kakasviadal van, mindig csúnya sebeket kapnak egymástól, Az meg nem gyógyul be magától. Főleg nem nyomtalanul. Hiszen rajtam még az ostorcsapás is meglátszik! Akkor meg csak az lehet, hogy ők külön kakasdoktorhoz járnak. Mert, úgy látszik, ebből is jobb jár. Sokkal jobb. Nekik jár a biokendermag, nekünk meg valami műtáp, ami szinte semmit nem ér. Nekik a kitűnő kaján kívül még jár a szuperkakasdoki. Nekünk meg itt kell várni, és ilyen sok várás után ennyire viszketni. Mert nagyon viííííííszket! Pedig lecsutakoltam magam rendesen, minden áldott nap. Igaz, csak a karám oldalához dörzsöltem a hátam, de magad uram, ha szolgád nincsen. Hahaj, ezt egy nagyon okos ember találta ki! Nekem meg nagy a fejem, hát búsuljak! Ezt is okos ember találta ki. Sajnos.
Bizony, búsult a jó öreg Kázmér, de lassacskán vigasz derengett. Rövidült a sor. Már elment Sára, a nagyon öreg tyúk is.
– Koó-kokoko-koóóóórán jöttem, de többé nem jövök! Hooóóóóógyne! Majd a sooor végére ááállooóók, abrakosztás idején, kevesebbet kell várnooóm – zsörtölődött kifelé menet.
Kázmér ezen is elgondolkodott. De nem törhette sokáig zavartalanul a nagy fejét, mert egy fura kutya, Buksi pulykálkodott mellette.
– De egészséges ez a farm – vette gúnyosra az ugatást. – Én megszüntetném a lódokik Fehér Termeit. Az összest! Akkor aztán nem lenne itt több gond! Minden problémája megoldódna Oldalváltónak is, Pálcasuhintónak is. Ugyanannyi abrakot, csontot, moslékot kellene szétosztani, csak sokkal kevesebb felé. Önmaguknak biztosan jobban menne az élet!
– Hol vannak már a régi jó moslékos disznók! – kesergett egy sánta kacsa.
– Vannak még, vannak, de külön dagonyáznak – vélekedett Templom Egere. Úgy mondta, ő még látta néhány nappal ezelőtt a nagy vezérkant, Dörmit. Csakhát egyedül volt, egy nagyon pici pocsolyában, és csak a turcsi orra elé röfögött.
Kázmér a még soha nem látott Buksira nézett, és nyeríteni kezdett:
– Tele van a patááám…
– A lódoktoroookkal! – fejezte be a gondolatot vonítva amaz, a kehes gebe előtt szabályos haptákba vágva magát.

Tele volt bizony minden egyes jószág patája, karma és körme, de nem csak a lódoktorokkal! A kis- és nagykakasokkal, a pulykákkal, meg az egész baromfitársadalommal. Valami újra vártak, valami igazi változásra, mert a kakasok eddig ugyan kukorékoltak rendesen, de arra már a Nap se kelt fel. Némi szellő azért már kezdett mocorogni, és úgy érezték, mintha kicsit tisztulna a levegő. Bár már az is lehet, hogy megszokták ezt az iszonyatos, poshadt bűzt.
Vagy mégis? Ott, a farm kellős közepén két kis kos kezdett bégetni. Az egyik kicsit szürkésre sikeredett, ő volt Mákos, míg a másik aranysárgás gyapja miatt lett a Fánkos. Mákos kezdte keverni a levegőt, úgy járt körbe-körbe, mint egy propeller. Bégetett is hozzá rendesen, hogy bárki megirigyelhette volna. Vele szemben katonásan állt társa, úgy válaszolgatott, magyarázott, egy-egy csibészes kis ökleléssel megtoldva a lényeget.
– Te Fánkos! Én nem is tudtam, hogy ilyen nagy ez a farm – nyekkent egyet Mákos. – Megcsináltuk a múltkor a szarvas-fogas-karmos csapat közös kis buliját, tudod, az őrkutyákkal, de ez már nagyon más.
– Más, más. És? Elfáradtál a sok okoskodástól, hogy épp a lényeget nem érted? Most is döfködni kel, meg öklelni, csak ügyesen. Néhány kicsi, amolyan piszkálgatás után löksz egy nagyot. Ez arra kell, hogy ledöntsük, eltüntessük az akadályokat, utána meg még egyet azért, hogy ezeket a mihaszna kakasokat lökhessük el még a környékről is.
Mire idáig jutottak a harci helyzet megbeszélésével, már éppen eléggé hangosan bégettek ahhoz, hogy az is meghallja, akinek nem feltétlen szükséges. A lényeg azért az volt, hogy a sok jószág, a haszonállatok, az igavonók, a fejőstehenek, meg a remélhetőleg arany tojást tojó tyúkok felfigyeljenek.
A jószágok már kezdtek is az új barátaik köré gyülekezni, de a kakasok se maradhattak ki az újdonságból. Innen is, onnan is felhangzott némi kukurikú, csak már inkább a négylábúak voltak fontosabbak. Mégiscsak valami új vezérhang! Ráadásul nem is vezérürü, de vezér-kos.
Kettő is!

Ezek a vezérhangok még nem is voltak olyan igazán vezérhangok, amikor Kisrikács belendült, és borzalmas hangján kiabálni kezdett:
– Ho-ho-hogy hihettek nekik? Birkák ezek is, és csak a saját jó pecsenyéjüket, akarom mondani abrakjukat akarják megszerezni. Majd elzavarnak mindenkit a jó falatok mellől!
Ezt a szöveget és ezt a stílust vette fel újabban. Mintha összekeverné önmagát egy pinttyel. Micsoda különbség! Sőt! Külömbség! Mondogatták neki a régi barátok, hogy újabban ő csak egy díszpinty, ami ugye nem énekel, csak riszál, de ő rikácsolt tovább. Ez már nem érdekelte a két kis kost.
– Azt hiszem, egyszer majd beviszek neki egy jó nagy fogás szénát – mondogatta Mákos.
– Majd én egy velőscsontot! – kiabálta Vakarcs. – Legyen neki pecsenyéje, ő már úgyis csak sütögetne.
– Majd én adok az enyémből – mordult az öreg Gerzson.
– Ne is törődjetek azzal, amit az a díszpinty összehord! A lényeg a jószágtársadalom – bölcselkedett az öreg Bendegúz.
– Igen, az egész haszonállat-társadalom! – vitatkozott szokás szerint Vakarcs.
– Benőhetne már a fejed lágya! – próbálta csitítani őt az öreg, de amaz csak ugrált tovább.
– Igenis, az egész! Nézd meg szegény Birka Balázst, szinte nincs is a hátán gyapjú. Vagy Kázmért, aki önmagát alig bírja elvonszolni, mégis a kocsi elé akarják fogni. És a fejőstehenek? Már teljesen kiszáradtak, a tyúkok meg nem aranytojást nem tojnak, de lassan már görbét se. És tudod mit? Legyen a pecsenye Mákos meg Fánkos kajája, a lényeg, hogy nekünk is adjon egy kis pecsenye-zsírt a száraz kenyerünkre. Vagy ők nem szeretik a húst? A lényeg akkor is a lényeg.
Vakarcs morgott még egyet, vakkantott kettőt, aztán mérgesen hátat fordított öreg mesterének. Azt már nem hallotta, amikor az büszkén kihúzva magát annyit vakkantott alig hallhatóan:
– Na, látszik, hogy az én tanítványom volt. Megtanulta rendesen a kutyák leckéjét.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: ZsuzsaMarietta
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 373
Regisztrált: 0
Kereső robot: 29
Összes: 402

Page generated in 0.393 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz