Viharfelhők úsznak az égen, tomboló szél süvít végig a városon. Elered az eső, a vízcseppek hangos koppanással érkeznek a földre, de te tudomást sem veszel erről. Csak ülsz egymagadban a padon és meredsz a semmibe. Nem érted, hol rontottad el, hiszen egy évvel ezelőtt még tele voltál álmokkal. Álmokkal, miket valóra akartál váltani: körbe szeretted volna utazni a világot, rendes munkát szerezni majd családot alapítani és boldogan élni. De ezek a vágyak már a múlté. Régi emlékek, mik a feledés homályába vesztek. Nincs több erőd.
Harangszó hallatszik a távolból, magadhoz térsz. Átázott ruhád a testedre tapad, hajad arcodba hullik. Mély levegőt veszel, aztán elindulsz arra a helyre, amit nem rég még az otthonodnak neveztél. Nevetés csendül fel a hátad mögött, odafordulsz. Két kisgyerek fogócskázik, arcukon széles mosoly. Nem érted, hogy képesek minden rosszról megfeledkezve élni a mának. Továbbmész, most már egyedül járod az utcákat, mindenki fedett helyre menekült az ítéletidő elől. Villám hasít bele az egyre sötétlő égboltba, de te csak haladsz rendületlenül. Befordulsz egy kis mellékutcába, ahol sötétség honol. Felsejlik előtted egy ajtó körvonala, rossz érzés kerít hatalmába, de a kilincset lenyomva benyitsz, s meglátod őt.
A feleséged vérbe fagyva fekszik a földön, mellkasából egy konyhakés alig felismerhető nyele áll ki, merev kezében egy levelet tart. Odarogysz mellé, arcodon könnycseppek futnak végig. Ő volt az egyetlen a világon, akit tényleg szerettél, aki melletted állt. Félelemmel telve kifeszegeted a cetlit elgémberedett ujjai közül és olvasni kezded:
Dárius, szerelmem!
Kérlek, ne haragudj rám, amiért én is cserbenhagytalak, de nem bírom tovább nézni, ahogy minden darabokra hullik körülöttünk, ahogy mindenünk odaveszik. A bank elkobozza a házunkat, a gyermekünk nem nőhet fel az utcán. Azt nem viselném el. Remélem egyszer majd meg tudsz bocsátani nekem. Érzem, hogy fogy az időm. Hideg van. Fázom. Ég veled, ha pokolra jutsz, még találkozunk!
Átjár a fájdalom, ordítasz a tehetetlen dühtől. Összetörsz mindent, ami a kezed ügyébe kerül, nem kímélsz semmit. Aztán valami elkattan benned, átveszi feletted a hatalmat a gyilkos indulat. Haragtól telve rontasz be a nappaliba, az egyik szekrényfiókból előrántasz egy pisztolyt. Az ezüst megcsillan a felhőkön átszűrődő fényen, s mintha hangok suttognának a füledbe:
"Öld meg! Végezz velük! Minddel! Üvöltsenek, mint a kutyák, érezzék azt, amit most te!"
Visszatérve szerelmed holtteste mellé gyengéd csókot lehelsz kihűlt ajkaira.
- Esküszöm, hogy bosszút állok érted! - Teszel fogadalmat, majd hátat fordítva kisétálsz a házból, magad mögött hagyva a múltat és mindent, ami az életet jelentette számodra.
Eldugod a fegyvert, leintesz egy taxit, aztán megmondod az úticélt. A sofőr hosszasan tanulmányozza érzelemmentes arcodat, nem tudja, hogy mi megy végbe benned. Nemsokára beindítja a motort, és elindul.
- Ez az idő nem normális. - Kezdi el a beszélgetést. - Az egyik pillanatban hétágra süt a nap, a következőben pedig eső zúdul a városra.
Nem válaszolsz, csak nézel ki a fejedből.
- Alig várom, hogy lejárjon a műszakom és hazamehessek, a családomhoz pihenni egy kicsit. - Sóhajt fel. - A fiam minden bizonnyal már alig várja, hogy otthon legyek.
- A család. - Szólalsz meg. - Nagy kincs. A legtöbb ember csak akkor kezdi el értékelni, mikor már késő.
A kocsi lassítani kezd, majd megáll. Kiszállsz belőle, de még mielőtt az autó elhajthatott volna, megkocogtatod az üveget.
- Becsülje meg azt, amije van. – Figyelmezteted. - Nem is tudja, mások mit meg nem adnának azért, ha az ön helyébe lehetnének. - Majd magára hagyod a megdöbbent férfit.
A föléd tornyosuló épület ablakain fény szűrődik ki, nyüzsög benne az élet. Teszel egy lépést előre, de megtorpansz. Egy kis részed nem akarja, hogy a benned lévő szörnyeteg kitörjön a ketrecéből, ám eszedbe jut, hogy senki nem segített, senki nem nyújtott segítő kezet a bajban, s ez annak a személynek az életébe került, akiért mindent megtettél volna. Nincs visszaút. Erőt veszel magadon, odasomfordálsz a bejárathoz.
- Dárius, öregem, de jó hogy látlak! - Közelít feléd Etán vidáman, ám a vigyor rögtön az arcára fagy, mikor ráfogod pisztolyt.
- Én is. - Mosolyogsz hidegen. - Nem is tudod, mennyire örülök annak, hogy itt vagy. Vezess Razmushoz! - Lököd magad elé a félelemtől reszkető portást, aki mozdulni sem mer. - Indulj! - Taszítasz egyet rajta. Ahogy a szobába lépsz, mindenki abbahagyja a munkát és téged bámul.
- Ha bárki akár egyetlen hangot is kiad, mindenkit megölök. - Jelented ki rezzenéstelen arccal a fal melletti lift felé közeledve.
Már majdnem odaérsz, mikor halk, kattogó nesz jut a füledbe. Megpördülsz, majd elindulsz az egyik ablak mellett ülő hölgy felé s rálősz. A nő felüvölt a fájdalomtól, kezéből kiejti a telefont, összeesik, fejéből ömlik a vér. A dolgozók megrendülten nézik az eseményeket. Odaguggolsz a haldokló mellé, belenézel könnyes szemébe, de nem érzel sajnálatot iránta.
- Én figyelmeztettem. - Lövések hangja tölti meg a termet, aztán néma csönd.
Otthagyod a széttrancsírozott testet és végigfuttatod szemed a jelenlévőkön, végül sátáni vigyorral az arcodon előveszel a zsebedből egy gyufásdobozt, előbányászol belőle egy gyufát, meggyújtod és elhajítod. Óriási tűz kezdi el emészteni az irodát, a faasztalon lévő iratok gyorsan lángra kapnak.
Füst tölti be a termet, a benn tartózkodók fejvesztve próbálnak kijutni, de te elállod a menekülési útvonalat. Nevetve nézed szenvedéseiket és mikor megunod a játszmát, végzel minddel. Élvezed, ahogy húsukba mártod az egyik falon tartott díszkardot, ahogy kegyelemért könyörögve fetrengenek a földön. Az utolsó áldozatod szép lassan küldöd át a másvilágra. Először csak az ujjait vágod le, majd találomra döfködöd bele a halált okozó tárgyat, miközben ordítása a füledben cseng. A vér ijesztő sebességgel spriccel a sebekből, aztán egy végső lélegzetvétel, és a kiszemelted kimúlik. Fogod magad, és közönyösen végigpásztázod a helyszínt túlélők után kutatva. Mindenfelé szétszabdalt, felismerhetetlen hullák fekszenek a padlón, levágott végtagok hevernek szerte-szét. Már éppen indulni akarnál, mikor szemed sarkából észreveszel egy kis rezdülést. Odakapod a fejed.
Etán a földön kúszik, arcán páni félelem tükröződik. Szép nyugodtan elindulsz felé magad mellett lóbálva pisztolyod. A fiú rájőve, hogy lelepleződött megpróbál feltápászkodni, de nem sikerül neki. A szén-monoxid egyre jobban szétterjed a szervezetébe, nincs ereje felállni. Kábultan, ködös pillantással követ téged, ahogy felé tartasz. Vállai rázkódnak, zokogni kezd. Megadta magát. Te is érzed, sok ez egy húsz éves ifjú számára. Összeszorított szemmel várja a fájdalmat, ehelyett te a hóna alá nyúlsz, felhúzod és berántod a liftbe, majd megnyomod az elindító gombot. Az ajtó összezárul mögöttetek, mindketten mélyet szippantotok a friss levegőből.
Kisimítasz egy szőke tincset verejtékező homlokából, s tetőtől talpig végigméred. Szétszakadt ruhája megviselten lóg az oldalán, jobb karján hosszú, de vékony seb húzódik. Rettegve lapul a falhoz, nyelni is alig bír az ijedségtől.
- Miért csinálod ezt? – Kérdezi köhögve. Megszédül, ám mielőtt a padlózatra zuhanhatna, utána kapsz és megtartod.
- Nem tartozik rád. - Feleled kimérten, de szavaid keménységét nagyban ellensúlyozza az, hogy gyengéden leülteted.
- Azt hittem, barátok vagyunk. - Markol bele válladba, és smaragdzöld szemével úgy fürkész, mintha a szívedig látna. - Kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz álom volt, és nemsokára felébredek belőle, hogy ez nem történt meg!
- Szerinted én ezt akartam? - Bokszolsz bele dühösen egyet a lift oldalába. - Nem! Erről az egészről Razmus tehet! Az az átkozott féreg mindennek az oka. Miatta vesztettem el a feleségem, és a gyermekem, aki még meg sem született. Nem kapott esélyt arra, hogy éljen, mert az a mocsok elvette tőle. De te ezt még nem értheted. Nem értheted milyen érzés elveszíteni azokat, akiket szerettél, a tudat, hogy soha többé nem ölelheted őket! - Nyögsz fel.
- A-annyira sajnálom. – Süti le a szemét, de te csak legyintesz.
- A sajnálatod nem hozza vissza őket. - Közlöd vele.
- Ahogy Razmus halála sem. Kérlek, ne tedd. – Suttogja. - Az erőszak csak további erőszakot szül!
- Nem vagy elég erős ahhoz, hogy megállíts. - Fogod oda a fegyvert a fejéhez. - Akár most is végezhetnék veled. Láthatnám, ahogy elszáll belőled az élet, ahogy kínok-kínjával távozol a másvilágra.
Az ifjonc összeszorított szemmel várja, hogy meghúzd a ravaszt, ám te nem teszed, ehelyett csak tarkón vágod. A fiatal eszméletlenül zuhan a padlóra, és ebben a pillanatban a lift megáll a legfelső emeleten.
Az öledbe veszed, majd a folyosóra lépve lefekteted az egyik irodai kanapéra.
- Olyan vagy, mintha a fiam lennél. - Simítod végig lágyan az arcát. - Soha nem lennék, képes megölni téged. - Feded fel előtte az igazságot, amit mindig magadban őriztél.
Tudod, hogy sietned kell, a rendőrség már biztosan úton van. Feltéped a legelső ajtót, ami az utadba kerül, és ez egyszer a szerencse melléd áll. A főnököd az ablakon bámul kifelé, csuklóján ezüst karóra csillog. A hirtelen jött zajra feléd fordul, vonásai rendezettek.
- Mit akarsz Dárius? Mégis mi a fene ütött beléd?
- Elégtételt! - A harag és keserűség erőt vesz rajtad, ököllel esel neki. A múlt árnya fejed felett lebeg, nem hagy nyugodni. - Elvettél tőlem mindent, ami valaha is számított. – Sziszeged. - Ne hidd, hogy ezek után megbocsátok neked! - Húzol be neki egyet. Vörös köd ereszkedik az agyadra, elméd elborul. Csontok recsegnek-ropognak, de te nem állsz le.
-" Öld meg! Ne kíméld! Haljon meg kínok közt fetrengve! - Visszhangzik a fejedben. - Egyedül… Magányosan…
Az öregember összetörve, mozdulatlanul esik össze, de te nem elégedsz meg ennyivel. Hajába markolva kezded el vonszolni az ablak felé, nekivágod. Üvegdarabok borítanak be, apró vércseppek futnak végig könyöködön.
- Itt a vége! - Vigyorogsz rá, miközben arra készülsz, hogy lelököd a mélybe.
- Ne! - Sikítja egy vékonyka hang. Kis kéz kulcsolódik a karodra és próbál elrángatni a bankigazgatótól.
Egy kislány.
- Kérlek, ne bántsd a lányomat! - Nyüszít fel a férfi kétségbeesetten. - Darla menj innen! - Próbálja utolsó leheletéve menekülésre ösztönözni csemetéjét.
A gyermek könyörögve néz rád, könnytől maszatos arca elszántságról árulkodik. Nem lehet több öt-hat évesnél, piros felsőt és farmerszoknyát visel, ujjaival ruhádba kapaszkodik.
- Istenem, mit tettem? - Térsz magadhoz döbbenten. - Majdnem téged is megfosztottalak a gondtalan gyermekkortól, szüleid szeretetétől.
Remegve térdelsz le a lányka mellé, megöleled. - Ne haragudj azért, amit veletek műveltem. - Szorítod magadhoz aprócska testét. Megrohannak a régi emlékek, elképzeled hogyan élhettél volna, ha mindez nem történik meg. A családoddal. Boldogan.
Nehéz szívvel ráállsz a párkányra és lenézel. Alattad tűzoltók és rendőrök futkosnak, bámészkodók szemlélik az eseményeket.
- Csak egy lépés. - Fut át az agyadon. - És mindennek vége. Csak egy lépés és újra velük lehetsz.
Előredőlsz, és Etán fájdalmas kiáltásától kísérve lezuhansz a mélybe. Egy pillanatig csak lebegsz, aztán a becsapódásnál úgy érzed, mintha tüzes vassal égetnének. Végül minden elsötétül. Tested lepellel takarják le, arcodon földöntúli mosoly terül szét. Úgy gondolod, elfelejtik a történteket, de azt nem is sejted, hány ember lelkében hagytál maradandó sérüléseket.
A másnapi újságban "munkahelyi tragédiaként" jelennek meg vérengzésed apróbb részletei, egy másik cikk mellett. A hír egy fiúról szól, aki öngyilkos lett. Szülei találtak rá, szobájába feküdve. Szőke haja vállára hullott, smaragdzöld szeme a falon virító véres betűkön nyugodott:
Egy lépés, és romba döntötted az életem. Egy lépés és elvesztettem a barátom. Egy lépés és egyedül maradtam. Csak egy lépés volt az egész.
|
Online látogatók:
Látogató: 110
Regisztrált: 1
Kereső robot: 20 
Összes: 131
Jelenlévők:
