Lélek hídján lép a költő
egy lábbal ismeretlenül,
mikor más végtelenbe néz
kötél táncra kel, múltján hegedül.
Csíráit őrzi minden sóhajnak
Beássa kútját égi fellegekbe
háló teremtett takaró hajába
vízre tükröt szóró gyémántba…
de leginkább a csilingelő hangoktól
lesz boldog, Te Drága!