Fehér skorpió
homlokomon jelet teker,
tükröző-fénylő nárciszt,
vad-örvénylő oázist,
mibe belehull
megsérült anatómiám,
ágas-ragacsos
melankóliám,
s ami lesz,
nem egyenlő semmivel.
Már nem éget
s nem jegel,
hanem összehasít
újra, újra
foltjaimból egy darabba;
s a félszemű otromba
irháját is elhordja
oda, hol a lelkek élnek,
és ostobán remélnek,
és behódolnak újra és újra
ugyanannak a szélnek…