Tamaki csendben ült a Harmadik Zeneteremben, és visszajátszotta az elmúlt pár órát.
Mindig azt mondta Kyouyának, hogy kevesebbet gondolkodjon, mielőtt cselekszik, hogy a saját életét élje, és ne akarjon mindenáron mindennek megfelelni. Most mégis úgy gondolta, sokkal kevésbé lenne képmutató, ha magának adná ugyanezeket a tanácsokat.
Ha őszinte akart lenni magához, akkor be kellett volna vallania, hogy félt. Félt attól, mi lenne, ha azt mondaná Haruhinak, amit igazából mondani akart. Hogy mennyire szép. Hogy vak az, aki nem látja azt a bájt, és vonzerőt, ami átsejlik még a fiúruha alól is. Hogy vak az, aki nem veszi észre, ami szinte az arcába ordít az embernek: hogy Haruhi valójában mennyire gyönyörű kívül és belül. Hogy mennyire szereti.
De korán megtanulta, hogy hacsak nem akarja elveszteni az illetőt, ne mondja neki, hogy szereti. Mert azt nem szabad.
Szerette az anyját, és a Suou család elvette őt tőle.
Szerette az apját is, de a Suou család megint közbeszólt, és elköltöztették a fő villából.
Az egyetlen dolog, ami megmaradt neki, az a zongora. Az pedig az anyjára emlékeztette. Így próbálta meg kitölteni az űrt.
Amióta eljött Franciaországból, nem tudta, mi történik az anyjával. Hogy van, tudott-e gyógyulni abból a pénzből, amivel kikényszerítették kezei közül a fiát. Hogy egyáltalán él-e még.
Nem akarta, hogy Haruhi is arra a sorsra jusson, mint minden és mindenki, akit szeretett. Hiába a kellemes külső, a sok sikoltozó – és néha idegesítő – rajongó, ha az egyetlen dolgot nem adhatják meg neki.
Szerette volna a szerelem luxusát.
Ironikus – mosolyodott el keserűen a fiú – hogy annyi vagyona van, amennyit nem szégyell, mégsem boldog. Ő sem, és az apja sem. Valahányszor Yuzuru ránézett, Anne-Sophie-t látta Tamakiban. Ha senki sem volt a közelükben, Yuzuru mesélt neki azokról az időkről, amikor még úgy volt, hogy Anne-Sophie hozzámehet, és boldogok lehetnek. Tamaki mindig is gyönyörűnek látta az anyját, de Yuzuru egyenesen piedesztálra emelte a nőt.
Tamaki tudta, hogy még mindig szereti, és tisztelte ezért az apját. Bár életének első tizennégy évében nem lehetett jelen, Tamaki nem haragudott rá. Megértette, hogy Yuzuru anyja volt az, aki így rendelkezett, de Tamaki a nagyanyjára sem tudott haragudni. Kyouyának mindig azt mondta, hogy a nagyanyja úgy hiszi, azt teszi, ami helyes.
Most először azonban elátkozta az egész Suou családot, és azt a nézetét, hogy csak egy kékvérű szülésre programozott örökösnőt vehet el majd egyszer. Sokkal szívesebben élné le valaki olyannal az életét, aki nem a hitelkártyáját szeretné, hanem őt magát, Haruhi pedig olyan hihetetlen természetességgel tett nagy ívben a vagyonára, amit régen nem látott már.
Szerette volna szeretni.
Tamaki biztos volt benne, hogy a Haruhival töltött minden egyes percet élvezett volna, mindegy, meddig tartana a kapcsolatuk.
Vinne neki rózsákat. Minden nap. Haruhi azt mondaná, hogy neki nem kellenek, de titokban minden egyes nap azt várná, mikor kapja meg az újabb szálat.
Rengeteget zenélne, mert Tamaki tudta, hogy Haruhi titokban nagyon is szereti hallgatni, amikor zongorázik.
Úgy hódítaná meg, ahogy régen az apja is magába bolondította az anyját, és minden egyes alkalmat kihasználna, hogy elmondja neki, mennyire szereti…
Ma este Haruhi volt a legszebb mindenki közül, teljesen mindegy, mit gondol Kyouya. Azok a hatalmas, barna szemek megint csak átláttak rajta, mintha a lelkében akarnának olvasni, és Tamakinak nem volt először más kívánsága, csak a karjaiban tartani, hogy elhiggye, a lány tényleg létezik, és ők ketten tényleg találkoztak…
Kyouya biztos csak felesleges kérődzésnek tartaná, de Tamaki nem tudott kihagyni egy olyan alkalmat, ahol megérinthette Haruhit. Legtöbbször ezek az indítékok túljátszott "apai szeretet" címszó alatt futottak, de Tamaki régen lemondott róla, hogy magának is hazudjon.
Amikor Haru előtte állt abban az estélyiben, Tamaki elképzelte, milyen lenne, ha pár évvel később a lány a Suou villa lépcsőjén állna, és onnan közeledne felé, miközben ő a lépcső alatt várja, hogy aztán együtt szenvedjenek végig egy estélyt, amit az apja sózott a nyakába.
Haruhi akkor elpirult, és elkezdte kerülni a pillantását.
Tamaki akkor kapott észbe. Kevesebb stírölés, több báj, vagy éppen barátságosság. Emlékeztette magát, hogy előtte áll az egyetlen olyan lány, aki nem lehet vele. De… semmilyen szabály nem szólt a barátkozásról. Tamaki pedig önzőbb volt annál, mint hogy elengedje Haruhit.
Látta, hogy a távolságtartás nem esett neki jól, de így lesz a legegyszerűbb. Így nem fogja bántani őt senki, ez pedig már megérte Tamakinak.
Elképzelte, ahogy Haruhi várja Takayakit az egyik üres teremben, és magát képzelte a fiú helyébe.
Az ajtó kinyílna, ő belépne.
Haruhi hirtelen az ajtó felé fordulna, a gondolatai pedig rá fókuszálnának.
Arra kérné a lányt, hogy ne haragudjon, amiért megváratta, az ijedt barna szemekből áradó szeretettől szinte suttogva.
Haruhi csak mosolyogva megrázná a fejét, és azt mondaná, hogy nem baj, mert akár örökké is várna rá, ha tudná, hogy Tamaki ugyan úgy érez iránta, mint ahogy ő a fiú iránt.
Ő erre elmosolyodna, szó nélkül magához ölelné, és azt mondaná, hogy sosem hagyná el, és többé nem is akar már nélküle lenni.
Haruhi bevallaná, hogy nagyon örül, mert félt attól, hogy visszautasítja, hogy nem találja méltónak arra, hogy vele legyen.
Ő megmondaná, hogy mennyire butaság, amit gondol, hiszen ő maga sem teljesen kékvérű, és sokkal nagyobb a szakadék közte meg a családja között, mint Haruhi és közte. Megígérné, hogy mindig vele marad, történjen bármi, és a mondandója végén megcsókolná őt, pont, amikor fellövik az első tűzijátékot. Utána magához szorítaná Haruhit, és nem engedné el többé sosem.
Tamaki erőnek erejével rántotta magát vissza a valóságba.
Ott találta magát a Harmadik Zeneteremben, annál az asztalnál, aminél ülve be lehetett látni az iskola hatalmas teraszát.
Felkelt, lenézett a táncolókra, és meglátta legjobb barátját, amint éppen Ayával táncol.
Nem is tudják, milyen szerencsések, és még egymás előtt is inkább tagadnak… - gondolta Tamaki.
Újra magával ragadta a képzelete, és maga előtt látta a képet, ahogy Haruhival táncolnak. Haru hófehér ruhában keringőzött vele, és az arca ragyogott a boldogságtól. Tamaki tudta, hogy túl messzire vitte a képzelete, és hogy ez színtiszta butaság.
Ez mégsem volt ahhoz elég, hogy megállítsa azt a két könnycseppet, ami lefolyt az arcán…
*
Haruhi idegesen fészkelődött a tanteremben.
Fel-alá mászkált, miközben egyre az ablakból pontosan látható toronyórát nézte. Mindjárt itt az idő, és a srác még sehol… Talán meg sem kapta az üzenetet, talán nem is fog itt lenni. Akkor pedig minden fuccsba megy… Pedig Aya hogy küszködött, hogy Haruhi ne sírja el a sminkjét…
Az ajtó a háta mögött zörgött, és Takayaki Tsubaki lépett be rajta.
Haruhi magában ismét elismerte, hogy a fiúnak kellemes megjelenése van, de rémülten konstatálta, hogy Tamakit várta inkább, nem őt.
- Ne haragudj, amiért késtem – szabadkozott Takayaki.
Haruhi elmosolyodott, de legszívesebben sírt volna az idegtől.
- Semmi baj, megértem. Hiszen azt sem tudod, ki vagyok…
Éppen megfelelő mennyiségű szomorkásságot bújtatott meg a hangjában, amire nagyon büszke volt. Sokat segített a dolgon, hogy megpróbálta úgy elképelni a helyzetet, mintha Tamaki lenne Tsubaki helyén.
- Ez akkor sem illendő – mondta a fiú – Hiszen biztos… nagy bátorságodba telt megírni a soraidat.
Haruhi összeszedte maradék színészmorzsáit, és produkált egy tisztességes elpirulást.
- Volt értelme, Takayaki-kun? – kérdezte számítása szerint megfelelően reménykedve.
Takayaki szemeiben tükröződött a zavarral vegyes kétségbeesés, miközben lerakta a borítékot az egyik asztalra, és odasétált Haruhi elé. Megfogta a kezeit, és belenézett a szemeibe.
- Köszönöm, hogy az érzelmeidet nekem ajándékoztad, de…
- De? – kérdezte Haruhi.
Nagyon remélem, hogy mindjárt megjön az esze… Nem akarom eljátszani a halkan síró visszautasított lányt… - gondolta.
- Nem tudnám úgy viszonozni neked, ahogy azt egy olyan lány, mint te, megérdemelnéd – mondta Takayaki csendesen.
- Miért? Talán valami baj van velem? – pillantott a fiúra Haru.
Vajon mi lehet a baja velem Tamakinak, amiért képtelen úgy nézni rám, mint minden más lányra ebben az iskolában? Miért vagyok láthatatlan? – faggatta önmagát.
- Te vagy az egyik legszebb lány, akit eddig láttam, és igazán sajnálom, hogy eddig nem vettelek észre. De hamarosan elmegyek, és…
- És?
- … és már van valaki, akit…
Takayaki nem tudta, vagy ne akarta kimondani azokat a szavakat, amik hite szerint megbánthatták volna az előtte álló lányt.
Tsubaki tényleg szépnek találta. Nagy barna szemek, hosszú, egyenes haj, ami csillogott a Hold fényében… Bármelyik srác szerencsésnek mondhatja majd magát, akivel összehozza a sors, de neki ott van az európai útja, és ott van… Kanako…
- Hová mész? – kérdezte Haruhi.
- A szüleim az oxfordi egyetemre küldtek, így… el kell hagyjam az országot.
Haruhi sajnálta Tsubakit. Nem tudta, mikor indul, de biztos rémes lehet mindent itt hagyni, és négy évig csak alkalmanként hazajönni… Nem is beszélve Miyamoto-sanról…
- Az a lány tudja már? – tette Haru Tsubaki vállára a kezét.
Tsubaki megrázta a fejét.
- El akarod mondani neki?
- Nem.
Haruhi felvonta a szemöldökét, miközben rosszallóan nézett Tsubakira.
- Joga van tudni.
- Tudom.
- Csak úgy itt hagynád? Minden magyarázat nélkül? Ez nem fair a lánnyal szemben, Takayaki-kun.
Tsubaki meglepődve nézett Haruhira. Nem volt információja arról, hogy a szerelmes lányok az ellenfelüknek szurkolnának…
- Nem akarok neki fájdalmat okozni – mondta halkan.
- Azt hiszed, hogy így megvéded az elkerülhetetlentől?
Tsubaki megrázta a fejét.
- Még ha meg is tudnám védeni, nem is biztos, hogy kellek neki. Ő annyival kifinomultabb, és annyival jobbat is kaphatna, mint én…
- Honnan veszed, hogy nem te kellesz neki? – kérdezte Haruhi kedves hangon – Menj, és beszélj vele…
Tsubaki most már végképp össze volt zavarodva. Az utóbbi pár percben a padlót fixírozta, de most felnézett az ismeretlen lány arcába, akinek némán folytak a könnyei. Lassan felemelte a kezét, és hüvelykujjával elsimította az éppen legördülő könnycseppet. A lány elmosolyodott, és hátrébb lépett tőle.
- Menj, és beszélj vele – ismételte határozottabb hangon Haruhi – Oldjátok meg, legyetek boldogok.
Tsubaki elindult az ajtó felé, de félúton még visszafordult a könnyesen mosolygó lányhoz.
- Miért…
- Hogyan szerethetnélek helyesen másképp, ha nem úgy, hogy hozzásegítelek a boldogsághoz, még akkor is, ha az nem velem lenne teljes?
A fiú két lépéssel ott termett előtte, és magához ölelte. A hirtelen jött gesztustól Haruhi egy pillanatra elfelejtett színészkedni, és nem ölelt vissza azonnal, de észbe kapott, és viszonozta a kedvességet.
- Köszönöm – suttogta Tsubaki, mielőtt elfordult volna tőle, és kiment volna az ajtón.
Haruhi végtelenül fáradtnak érezte magát.
Lerogyott egy székre, és levette a parókát. Annyira megszokta már rövid tincseit, hogy a hosszú haj kényelmetlenül nehéznek, és feleslegesnek tűnt.
Kezébe temette az arcát, és elkeseredetten próbált nem sírni. Nem azért, mert annyira felkavarta a beszélgetés Tsubakival. Őszintén kívánta Kanakónak és neki, hogy simítsák el a dolgaikat. Érezte, hogy egy hasonló kaliberű beszélgetés közte és Tamaki között hasonlóképpen zajlana le, ezt pedig nem akarta még egyszer végigcsinálni. Azonban egyre közelebb volt az a pont, ahol meg fog törni, és nem akarta sem magát, sem Tamakit kínos helyzetbe hozni.
Elképzelte, milyen lenne, ha Tamaki belépne az ajtón, és a karjaiba zárná, megvigasztalná. Azt mondaná, hogy jól csinálta, hogy szép munka volt… Ennyi is elég lenne…
- Haruhi? – hallotta a túl ismerős hangot.
Felkapta a fejét, és ott állt előtte Tamaki. Teljes életnagyságban. A fiú letérdelt elé, és egyik kezét a feje búbjára tette, majd megsimogatta a haját. Haruhi hatalmasra tágult szemekkel nézett rá, mire Tamaki elmosolyodott.
- Szép volt – mondta – Hála neked, Kanako és Tsubaki el tudnak simítani mindent. Ügyes voltál.
Haruhi némán nézte a fiút, aztán hozzáért az arcához. Meg akart róla bizonyosodni, hogy tényleg itt van, hogy tényleg igazán itt térdel előtte. Végigsimította az arcélét, és elmosolyodott. Tamaki arcán látszott a megdöbbenéssel vegyes öröm.
- Együtt csináltuk, nem igaz? – kérdezte.
A fiú bólintott.
- Gyere, hátravan a finálé, és neked még át kell öltöznöd – mondta.
Haruhi csak bólintott.
Ahogy egymás mellett sétáltak a folyosón, Haruhi komolyan elkezdett hinni benne, hogy mégsem olyan tragikus a helyzet, mint ahogy azt gondolta, és Ayának igaza van…
|