Mióta felnőttem talán nem is gondolkodtam el rajta, hiszen soha nem a saját kívánságaimmal voltam elfoglalva, hanem azzal, hogy mások örüljenek. Számomra a többiek öröme volt az ajándék. Nem, nem vagyok önzetlen – egy cseppet sem –, inkább ellenkezőleg, mert a család gyerekei, testvérek és unokatestvérek, nagyszülők, nagynénik és nagybácsik együttes mosolya, vidámsága, a körülült asztal jelenti a mai napig az igazi ünnepet. Mondhatnám, hogy ebben a kicsit olaszos, "mindenki egyszerre beszél" hangulatban lubickolok igazán.
Mit kérjek a Jézuskától? Már elkéstem a kívánságommal, mert eggyel kevesebben leszünk, és ez a hiány már soha nem pótolható. Az ünnepi gyertyák fénye biztosan nem ragyog majd halványabban, de megtörik a szemekben megülő könnycseppekben, a gyász túl közeli lesz még.
Kislányként nehezen birkóztam meg anyai nagyanyám elvesztésével, ezért kitaláltam magamnak, hogy akik elmennek angyalokká lesznek, odafent találkoznak, buliznak, csacsognak, pletykálkodnak, miközben rajtunk tartják a szemüket. Még azok is akik nem szerették egymást idelent. Úgy gondolom, a "nem szeretem", vagy "gyűlölöm" ismeretlen fogalom arrafelé. Ha nagyon elkámpicsorodom, keresek egy felhőt, és addig bámulom, amíg nem tudom odaképzelni a nagyimat. Akkor érzem a szeretetét, az óvó tekintetét, de még azt is, ha dorgálna éppen, és összehúzza a szemöldökét.
Szóval, ha kérhetek most, akkor azt szeretném, hogy családunk legújabb angyala is lógázza csak vidáman a lábát valamelyik felhőcsücskön, minél előbb szárítsa le a könnyeket, és szeretném, ha enyhítene szerettei fájdalmán. Vigyázza a léptüket, oltalmazza őket, fogja a kezüket, ha kell, vagy ráncolja a homlokát, ha megérdemlik.
Nem búcsúzom, integetek…
|