Akkoriban önfeledt időket éltünk. Fiatalok voltunk, szilajak és bohók. Mindent bevállaltunk a haverjaimmal, aminek láthatóan semmi értelme nem volt. Talán éppen azért. Kisgyerekes apaként kellett a családon túli világ, a kikapcsolódás.
Egyszer kora tavasszal, jégolvadáskor Trabantommal elpöfögtünk horgászni valahová egy közeli holtágra. "Addig se vagyunk otthon", mondogattuk vigyorogva.
A halak akkortájt fordulhattak a másik oldalukra a téli pihenő vége felé, így hamar eluntuk a fagyoskodást és betértünk egy büfének csúfolt vízparti romkocsmába. Itt vagy tízen szorongtak, mind kielégült pecás persze. Többségük már erősen réveteg szemmel meredt a semmibe, a később érkezettek pedig irigykedve szemlélték őket.
Ahogy beléptem a haverjaim előtt, mert én voltam kicsiny, ámde lelkes csapatunk egyetlen kényszerű absztinense, sofőr és vezérkos egyben, nem álltam meg jó hangosan belepukkantani az éterbe:
- Jónapot! De frekventált hely lett ez itt, emberek!
Mire kimondtam, már belém is nyilallt (sajnos, már későn), hogy talán itt ezt nem így kellett volna.
Az egyik homályos tekintetű azonnal le is ütötte a magas labdát. Kiürült poharát lecsapta a pultra, s olyan ábrázattal indult felém, mintha éppen az anyját szúrtam volna le. Az orrát két centire tolta az enyémhez, valami savanyút és nyúlósat lehelt a képembe és felbüfögött:
- Hogy beszél maga?
Kockákat lehetett volna vágni a sűrű csöndből, ami ekkor a lebujra zuhant. Eszelősen tekingettem körbe segítségért, de csak azt érzékeltem, a többi alkesz is mély döbbenettel és meglehetősen fenyegetőn mered rám. Egyedül a kocsmáros szemlélte joviális érdeklődéssel készülő duettünket.
A barátaim udvarias csendben, a helyhez s helyzethez illő komolysággal, első áldozós ábrázattal próbáltak diszkréten a háttérben maradni. A tekintetük - szemkontaktust kerülendő – magasan a fejek felett elzúgva, látszólag unottan csapódott a krimó felső sarkában rezgő pókhálókra. Beljebb sem léptek az ajtóból, biztos, ami biztos, hátha a következő pillanatokban ennek még komoly jelentősége lesz.
Ezek a vizenyősök itten sokkal többen voltak és jóval elszántabbnak tűntek bármelyikünknél.
Hirtelen ötlettől vezérelve próbáltam puhítani a dolgon. Ha lehet, még közelebb toltam a képem Savószemhez, meleg barátságot színlelve fontam tekintetem az övébe, gyengéden megérintettem bekecsének rongyos hajtókáját és halkan, de azért úgy, hogy mindenki hallja, zavartan magyarázkodni kezdtem:
- Hát, izé, csak annyit szerettem volna mondani, hogy kurva sokan vagytok idebenn.
Ettől Savószem láthatóan megbillent lelkileg. Hátrébb lépett, nagyot pislantott, jól hallhatóan csaknem lenyelte az ádámcsutkáját, s látványosan megenyhült. Azonban árnyékolt elméjében pislákolni kezdett némi fény. Tudatára ébredt, nem engedheti meg magának ennyi haver előtt, hogy ne maradjon a helyzet magaslatán, ezért pár csuklás után, mutatóujját jelentőségteljesen megemelve imígyen böffentett:
- Na há’ azé', haver!
Óriási robajjal gördültek le a sziklák a szívemről. Ezt néhány, parádés kocsisokat pirulásra késztető, népnemzeti motívumokkal megtűzdelt ordenáré káromkodással nyugtáztam, csak, hogy egyértelművé tegyem, én se a rózsadombi flaszteron nőttem fel, és perfekt vagyok az itteni nyelvjárásban.
Pár feles után szent volt a béke. Végre be- s elfogadtak ezek a bennszülöttek.
|
Online látogatók:
Látogató: 59
Regisztrált: 3
Kereső robot: 16 
Összes: 78
Jelenlévők:
