Megtépett vitorlákkal kötöttem ki
e fenséges, derűs Mosoly-szigeten. -
Míg hajóm idáig ért, szelek tépték
és vérmes hullámok birkóztak velem.
Bőröm cserzettre szívta Nap sugara
sárga ironja barázdákat rajzolt. -
Hajam fakult, a betegebbje kihullt
bárkám: formáját útonhagyó facsonk.
Most terültem el a part homokjában
szusszanok kicsit, mielőtt szétnézek. -
Lesem az eget, hol lába vízbe ér…
jön-e még több hajó, lesznek-e népek?
Kószálnak páran a nedves fövenyen
talpukkal abban nyomaikat hagyva. -
Legalább látszik: nem vagyok egyedül
közöttük lelkem sosem járhat fagyba'.
Eszembe jutnak, kik úton szorultak
viharban, cápák fogvicsora között. -
Sajnálom az embert, ki rabnak maradt
… kitörni képtelen üvegfal mögött.
Már nincs értelme meggyőzni őt erről
próbáltam ritkán, de elvetélt ötlet. -
Hasztalan a példa, s félreért a fül
a csökönyös jellem értelmet ölhet.
Mondom… kik maguktól tartanak erre
őket kedélyes szív és ész fogadja. -
Bár a fák magasak, össze is nőttek
Napfény süt be a nyájas gondolatba'.
Maradt, mi rajtam van, ősi rongyaim
pár vén ruhadarab és egy öreg szív. -
Nem tudhatom, hogy kell-e erre egyéb
csak bízhatom: jó helyre vetett a víz.