Udvariban éltek
Halász és leánya,
A kis Veronika
Balaton barátja.
Kislánykora óta
A halászokkal járt,
Elkísérte apját,
Amikor vízre szállt.
Ismerte a tónak
Minden rezdülését,
A csendes víztükröt
És haragvó színét.
Balatonból kelt fel
Neki a fényes Nap,
S ezüstösen fénylett
Benne Hold és csillag.
Repültek az évek,
Az idő gyorsan szállt,
A kis Veronika
Gyönyörű lánnyá vált.
Azt gondolta, talán
Nincs is máshol élet,
Nem is vágyott arra
Lásson más vidéket.
Ám egyszer egy napon
Szép ifjú érkezett,
Hozott ő magával
Nagy sziklatömböket.
Lány idegenkedett
A szürke kövektől,
Nagyon messze voltak
A természetétől.
Kőfaragó mester
Munkáját végezte,
Veronikát szívből,
Igazán szerette.
Kicsike kőszívet
Faragott hát neki,
Hátha a leányka
Sziklát megkedveli.
Fiú sokat mesélt
A csodás hegyekről,
S hogy van élet
Messze a " tengertől".
Mind jobban szerette
Már a hegyek fiát,
Ráállt, hogy elhagyja
A tavat és apját.
Azt kérte utószor
Még a kedvesétől,
Hogy elbúcsúzhasson
Kedves tengerétől.
Csónakba ült akkor
Boldogan evezett,
Csalogatta a tó,
Jó messzire bement.
Badacsony felől már
Sötétedett az ég,
Hullámok csónakját
Egyre tovább vitték.
Ismerte nagyon jól
Ezt a szörnyű jelet,
Tudta, szép tavának
Egyedül ő kellhet.
Háborgott a tenger,
Zúgtak hullámai,
Dobálták csónakját
Fekete karmai.
Egy óriás hullám
A hátára vette,
Táncoltatta egyre,
Végül betemette.
Majd elcsendesedett
És lágyan hullámzott,
Kedvesét ringatták
Gyengéden a habok.
Nem hagyta, hogy a lány
Hegyek közé menjen,
Árván itt hagyva őt,
Ott mindent feledjen.
Udvariban maradt
A bánatos legény,
Hatalmas kőszívet
Faragott ő szegény.
Ha egyszer arra jársz,
Ma is csodálhatod,
A temetőt melybe
Szíveket faragott.
Megjegyzés: Lipták Gábor: Kőszívek c. írása alapján