Hasító holdhúros
hajnalom bámulom,
távolba enged a csend,
a ködszagú percben
oxigén után sóhajt,
lüktetve rezzen a tüdő.
Gyolcsbőröm levetem,
(nem lepődöm vétkemen)
tenyeredben eszmél
képletesen
szűknek tűnő térben
e könnyűvérű elme,
néha léha,
képzelettáncot lejt,
oldódik a pára
ritmus szavára, züllött
mozdulatot ejt.
Csupaszra vetkezett a reggel;
a vadat a halál,
a mostot az elmúlt,
engem az eszmélés cserkel.