Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Egy lány és az öltözőszekrény

, 444 olvasás, Jocca , 7 hozzászólás

Ezerszín

Halk sóhaj repesztette meg a csendet, hogy utána belesimuljon abba, és újra eggyé váljon vele. Mintha nem is lett volna. Holmi hallucináció csupán. Elhalt a pillanatban, ami még meg sem született, vagy már réges rég halott. Talán nem sóhajtott senki, csak az elme játszadozott. Olyan halk volt, olyan valószínűtlen.
Este fél tizenegyet ütött az óra. A hangulatos pubban halkan szólt a zene. A dolgozók nem szokták hétköznap felhangosítani. Ha túlzott jókedvet szítanak, tovább marad a vendég, és ők nem tudnak időben bezárni. Néhány tudatalatti ezt érzékelte is. Már kezdtek szállingózni haza, de csak lassan, mint a melegedő víz feletti gőz. Még nem forrta ki magát teljesen az éjszaka.
Egy fekete, kolumbiai konyhásnő sietett át csörgő mobiljával a vendégtéren. Állítása szerint kirándulni jött Európába, és nincs pénze hazarepülni, ezért dolgoznia kell. A kollégái ennyit tudtak róla. Habár a repülőjegy ára két éve nem gyűlt össze, nem foglalkozott vele senki. Néha persze találgatták az igazat, de csak amolyan unott városi közönnyel, hogy teljen az idő, ha éppen nincsen vendég, vagy egyéb érdekes téma. Egészen hátul vette csak fel. Hamar elintézte a hívást, utána ő hívott valakit. Ez sem tartott tovább néhány másodpercnél. Zsíros ruhájában zavartan lépkedett vissza az elegáns vendégek között. Ő tovább dolgozott, mint ahogy az éjjel is haladt tovább a szokásos kerékvágásban.
Megnyílt a bejárati ajtó. Egy első ránézésre nem feltűnő, de annál csinosabb lány érkezett. Nem volt több tizennyolcnál. Vékony termet, tengerkék szemű, szőkésbarna hajú, az ajkai, akár az érett, nyári gyümölcs. Nem volt kisminkelve, sőt, kiöltözve sem. Egyszerű farmert és karcsúsított, kockás inget viselt, mégis minden férfi tekintet követte. Természetes és bájos volt.
Persze ő se kérette magát: viszonzott egy-két pillantást, utána mosolyogva lesütötte a szemét, beletúrt a hajába, majd egy szégyenlős kislány látszatát keltve ment tovább.
- Katrina, nézd! Róla meséltünk – mutatott az érkező szépségre ukrán kolleganőjét finoman megbökve Martin, a jóképű báros.
- Most már tudom. Ne! Biztos, hogy ő az? – érkezett a hitetlenkedő válasz. – Nem úgy néz ki. Őt úgy imádom. Mindig olyan kedves. – Katrina minden női irigység nélkül mondta ezt. Jómaga is szemrevaló, modellalkatú nő volt. Magas, szőke, vonzó, szláv szépség egy csipetnyi távolságtartással a szemében. Utóbbi minden férfit megbolondított. Általában. De nem most. A jelenlévők mindegyike az érkező felé fordult. Leült az asztalához.
Sokan eztán is feltűnően forgolódtak az irányába, akkor is, mikor ő már a megkapott vodka narancsát szürcsölgette. Átlagos fiatal lévén az okos telefonjával volt elfoglalva. Pötyögött. Néha derült egyet, máskor hosszan nézett maga elé és gondolkodott, mit is írjon. Közben fel-felnézett, rámosolygott valakire. Nem kihívóan, csak úgy bájosan, mint egy kislány. Egy fátyolos tekintetű fiatal lány, aki visszafogottsága ellenére is megőrjített mindenkit. Volt benne valami szívet melengető, tiszta titokzatosság.

*

Az alagsorban lévő személyzeti öltöző egy második világháborús filmbéli óvóhely képét keltette. Természetesen nem egy időben épült vele. Az idő tájt újíthatták fel utoljára. A stuttgarti óváros már csak ilyen. Persze a fenti vendégtér kifogástalan, a pincével viszont nem sok mindent kezdtek az utóbbi évtizedekben: boltíves, fehérre meszelt folyosó, a két oldalán szürke fém-szekrénysorral. A mennyezet közepén egy néhol horrorisztikusan vibráló neon lámpasor húzódott végig. Ezek búrái telis-tele voltak porral és döglött rovarokkal, így a rendesen működő fénycsövek is csak gyéren világították meg a teret. Mocskos és régi volt az egész. A cipők talpával lehordott konyhai zsiradék a bordázott járókő minden kis résébe berakódott, és a fene se tudja hány évtizede ontotta magából avas bűzét. A szekrények tetején kétujjnyi vastagon állt a fekete kosz.
Leszámítva egy apró, alig észrevehető, tenyérnyi részt.

*

Két férfi ült le a pulthoz a lánytól pár méterre, a bejárathoz közelebbi oldalon. Negyven év körüliek. Egyikük vöröses és zsíros hajú. Divatjamúlt farmert és fekete, kötött pulóvert viselt, ami a vállain fehérlett a korpától, vagy valamitől. Esetlen megjelenésén még mosolya sem javított: sárga, elálló fogai és ráncos, fehér arca egyszerűen undort keltettek, a dülledt, fénytelenül szürke szemeiről nem is beszélve. A másik alacsony, pocakos, bőrdzsekit viselő kopasz. Gőgöt színlelve leplezte kisebbség komplexusát, mogorván és lenézően nézett mindenkire a koszos szemüvege mögül. Arca csak a szépség láttán változott meg. Elégedett vigyorral bökte meg társát, és nyálát csorgatva mutatott felé. Épp elhallgatott a zene, mikor felnevettek, vagyis felröfögtek, mint két szürke disznó.
Pár másodperc volt az egész. Csak az ő érdes hangjuk hallatszott. A lány érezte, hogy neki szól a harsány gusztustalanság. Ijedtség és undor keveredett benne. Ekkor észrevette a nyitott konyhaajtóban álló néger nőt. A kolumbiai őt bámulta. Nem állta a tekintetét. Zavartan félrenézett, és elkomorodott.
Mintha sóhajtott volna. De ez már nem hallatszott az induló ACDC slágertől. A ’Highway to Hell’ betöltötte a teret. Martin egyik kedvenc dala volt, így a titkos szabályt félretéve kicsit hangosított rajta. A koccanó poharak zaja beleveszett a felpezsdülő beszélgetések morajába, a pohármosók zakatolásába, a nők nevetésébe. Minden ment tovább. Csak pár másodperc volt az egész.

*

Egy pincér sietve ment át az öltöző folyosóján. Annak a végén volt az italraktár. Söröshordót kellett cserélni. Épp a szekrény mellett tartott, aminek egy darabon tiszta volt a teteje. Naponta többször elhaladt ott, de mint általában, most sem vette észre a szemmel láthatót. Nem nézett már oda szem. Védekezőn zárta ki a tudatalatti azt a mocskot.
Az ember felölti a munkaruhát, vagy hordót cserél a félhomályban, de nem nézelődik.

*

A lány mosolyt színlelve a telefonjába bújt, miután váltott néhány szót a WC-ről visszafelé tartó bőrdzsekis fazonnal.
- Nem mondod, hogy ismeri ezeket a srég arcokat – hüledezett Katrina.
- Erről beszélek. Csak figyelj!
- Nem! Ezt nem hiszem el! Hülyeség az egész! Ha ennyire unatkoztok, segíthettek nekem a placcon. Nem légből kapott történeteket kell koholni munka közben, hanem dolgozni, Martin – kacsintott viccelődve a fiúra és már vitte is a sörrel teli tálcát a terem túloldalára, olyan fürgeséggel, mintha azon csak két feles lenne. A néger nő még mindig az ajtó mögött állt, és a lányt nézte. Mintha rontotta volna őt a dülledt, baljóslatú, fekete tekintetével. Ő átült a pulthoz. Úgy tűnt, unatkozik. Nem olyan volt, mint pár perccel előtte. Teljesen megváltozott, szinte beleszürkült a térbe. Az imént még feltűnő szépség elveszett. Egy fátylas arcú, zavarodott lány maradt csupán.
- Kérhetnék tüzet? - kérdezte mosolyogva, tört némettel a pultban ácsorgó pincért. Martin épp kiment egy asztalhoz, ahol az ismerősei ültek.
- Persze – felelte, és kapva az alkalmon megkérdezte:
- Te honnan vagy?
- Öhm. I’m from Espana. Egyetemista vagyok itt -, és mosolygott újra, akár egy tündér, visszahúzódó kacérsággal. A beszélgetés viszont hamar abbamaradt. Pár mondat után érvénybe lépett a babiloni krach. Három nyelven folyt a csevej, de egymást mégsem értvén kínos mosolyba torkollott, és véget ért. A srác tovább tett-vett, ő ismét egyedül maradt. A dolgozók sürögtek-forogtak, sokan fizettek, jöttek újak, és telt az idő. Martin épp Metallicát énekelt a pultban. A női vendégek ezen jót szórakoztak, és a hamis nyivákolást is szépnek hallva a szemükkel vetkőztették a népszerű bárost. A lány belesimult a hangzavarba.
Láthatatlanná vált benne.
Néha a sört szürcsölő, két férfira pillantott. Ilyenkor megrázkódott. A konyha irányába nem nézett. Közben lankadatlanul zakatoltak a mosogatógépek. A lyukacsos rézlapokra csörömpölve pakolták az elmosott poharakat. Mellettük csöpögött az unatkozó sörcsap. Lomhán csöpögött. Potyogtak a cseppek. Potyogtak az arcáról. Könnyben úszott a szomorú szempár.

*

Egy légy szállt a szekrény tetején lévő, letakarított, kicsiny felületre. Gondolta, megnézi már magának - ugye neki több a szeme, a dolgoktól nem undorodik, mint a finnyás humán, és ezeknek a tulajdonságoknak köszönhetően észrevette azt. Mászkált rajta egy keveset, érdeklődőn körültekintett, majd leszarta.

*

Kiürült a lokál. Az embereknek eszébe jutott a másnapi munka, az ügyes-bajos teendőik, és amilyen hamar felpezsdült az élet, holott hétköznap ez ritka, olyan hamar véget is ért. Akár egy koncert az utolsó visszatapsoláskor. A legvégén, mikor mindenki egyet akar. Még egy utolsó dalt. Még egy utolsó italt. Az arrébb álló lány pillantását, akit egész idő alatt nem volt bátorsága megszólítani. Csak néhány percre van még szükség, hogy összeszedje magát, hogy odamenjen. Csak néhány percig tartson még ez az éjszakába veszett, fiatal érzés, égbe kiáltott csoportos szabadságmámor, amikor úgy érezzük, tartozunk valahová, és a magány csak egy kopott kép egy összeomlott ház romjai alatt. Aztán varázsütésre kiürül a tér. A fényeket leoltják. Az utcákat ellepik a révületből magukhoz térő részegek és álmodozók, akiknek pár óra teljes kikapcsolódás után újra szívükbe szúr a gondolat, amit úgy hívnak: holnap. A romokat feltakarítják, a ház újraépül, a képet retusálja a ránk boruló csend, majd visszakerül a nappali falára, a szívekbe, és ki-ki visszakerül saját ketrecébe azt a bizonyos, utolsó dalt dúdolva.

A pincéreknek és Martinnak is feltűnt, hogy a lány a szokásosnál többet ivott. Bizonytalan léptekkel, halvány mosollyal az arcán távozott. A két férfitől is elköszönt alig hallhatóan kifelé menet. A néger nő ezek után őket, a vihogó alakokat pásztázta ördögi szemeivel. Végül ő megunta, és mivel már készen volt mindennel, hazament. Bő húsz perccel később a két ocsmányság is elbúcsúzott Katrina nagy örömére.
Már csak a törzsvendégek maradtak, lehalkult a moraj, álmossá vált a beszéd, és lassan elkészült minden pincér a saját dolgával.
Martin káromkodása törte meg a csendet.
Idegbeteg módon viselkedett.
Valamit épp nem talált, aztán elejtett egy poharat. Ennyi elég is volt, hogy robbanjon. Szétrúgta a szilánkokat, és még egy poharat földhöz vágott. Nem értették, mi lelte.
Martin mindig jókedvű és higgadt volt.
– Azóta ilyen, hogy lement az öltözőbe telefonálni – súgta Katrinának az egyik pincér, miközben felnézett a forgalom számolása közben. - Lehet hogy rossz hírt kapott.
Katrina ezt meg sem hallotta. Messze jártak a gondolatai. A lány körül. Nem akarta elhinni, amit ma megtudott. Keserű csalódást érzett, amit szeretett volna egyszerűen kiköpni magából, megszabadulni tőle. „Hogy tudnak a többiek erről közönyösen beszélni? Hogy képesek rá? ” – gondolta. Ő nem tudott. Habár Ukrajnában nőtt fel, és látott már olyat, amit a nyugati szem sosem, helyén volt az értékrendje. Az erős szláv nőt a mai nap valahogy felzaklatta. Undorodott a világtól ma éjjel. A báros kiabálása zökkentette ki. Még mindig szitkozódott. Kikelt magából. Rémisztő volt így látnia.

*

- Nem semmi, igaz? – kérdezte Katrinát az öltözőben Martin. – Nem hitted, és lám! Mindig ez történik. Teljesen egyértelmű! - A pislákoló fények ilyesztővé tették a még mindig kikerekedett szemeit, habár már egy ideje lehiggadt.
- Hagyjuk! Kiábrándító ez a nap. Te is az vagy ma. Nem tudom, mi volt veled az előbb.
Martin ezt meg se hallotta. Egy rejtélyt éppen feltáró izgalmával folytatta:
- A kolumbiai kimegy telefonálni. Ezután rendszerint fél órával megjelenik a lány, és kettő vagy több férfi, akikkel furcsamód mindig vált néhány szót. – Közben odarúgott egy korhadt sámlit az öltözőszekrény elé, és folytatta: - Mindig egyedül jön, iszik néhányat, és egyedül megy el. Ma azt is megtudtuk, hogy spanyol az anyanyelve, mint a fekának. Teljesen világos a kép.
Katrina bambán nézett maga elé, úgy hallgatta Martin összegzését. Már a csizmáját húzta.
- És a lényeg: a fickók pontosan húsz perccel utána szintén távoznak. A feka pedig mindent szemmel tart egész idő alatt. És ez eljátszódik minden egyes nap – fejezte be diadalmasan a monológot a báros.
- Sírt a pultnál. Nem láttad? – dobta oda védelmezőn Katrina, majd a táskáját a vállára véve, köszönés nélkül felment.
- Sírt, sírt. Tegyen ellene! – motyogta magának, miközben felállt a székre. – Feslett dög! Undorító! – Fejezte be, majd felszívta a szekrény tetején kihúzott kokaincsíkok egyikét, hogy aztán vérző orral alábukjon, elterülve a derengő bűz mocskos padlóján.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Jocca
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 219
Regisztrált: 1
Kereső robot: 32
Összes: 252
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.1842 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz