Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Egy katona emlékére

, 168 olvasás, Frekventor , 5 hozzászólás

Ezerszín

A sors kegyetlen játéka, hogy gyakran olyan embert ér utol a halál, aki jobb a többinél, méltóbb az életre, bár ezt nagyon nehéz reálisan megítélni.

Kálmán egy kis faluból vonult be katonának, volt már menyasszonya, és neveltetése alapján is komoly embernek számított. Úgy kalkulálta, hogy gyorsan lehúzza ezt a tizennyolc hónapot, otthon nyit egy kis műhelyt, és ott javítja a falu elromlott elektronikus készülékeit. Menyasszonya a helyi óvodában dolgozik, onnan is pénzt látnak, gyorsan összeszedik magukat és megházasodnak. Tervei kapcsán igyekezett mindent pontosan és jól csinálni a seregben is, hogy minél gyakrabban láthassa szerelmét. Katonatársaival jól kijött, nagyobb disznóságokból kimaradt ugyan, de az ugratásokban, kollektív elhatározásokban kivette részét. Szorgalmát, szakmai hozzáértését elöljárói is méltányolták, az első hat hónap végén előléptették őrvezetővé.

Az alakulatnál sok volt a gyakorlat, esetenként heteket is kint töltöttek terepen, erdőkben, tisztásokon települtek és éldegéltek. A második időszak vége felé ismét kivezényelték őket gyakorlatra, amely nem is volt olyan hosszú, egy hétre tervezték, utána esélye volt egy eltávozásra, nagy várakozással töltötte el az esemény, kicsit majd összebújhat a neki kedves leányzóval… Kezelte a készülékeket, szolgálatot is adott, és néha a közeli faluba is őt küldték le vízért, biztosak voltak benne felettesei, hogy nem ejti útba a kocsmát. A hét gyorsan eltelt, megkapták a bontási parancsot, mikor végeztek, besorolt a gépkocsi oszlop, aztán néhány órás várakozás következett, mert a velük tartó vezetékeseknek sokkal tovább tartott a bontás, kábelek begyűjtése. Elvileg mindannyian a gépkocsikon tartózkodtak, de hol kajáért, hol vízért hátra mentek a bodegához. Az egyik pillanatban Kálmán is így tett, megszomjazott, a víz hátul volt, kinyitotta a felépítmény ajtaját, kivette a vizeskannát és a szájához emelte.

Az oszlopban mögöttük álló gépkocsivezető türelmetlen fickó volt, a fegyelem sem volt az erős oldala, talán családi indíttatásból, hiszen híres művészcsalád ivadéka volt. Unalmában nyomogatta a féket és hallgatta, hogyan szisszen el a levegő a tartályból, mert a jármű böhöm nagy légfékes volt. Kissé laza volt ugyan a sor, de sok hely volt, így elnézte neki a parancsnok, hogy nem zárkózott fel az előírt tíz méterre, volt vagy harminc méter köztük. Egyszer csak meglátta egyik társát az előtte lévő kocsi hátuljához menni, hamar rájött, hogy vizet akar inni. Nem voltak éppen puszi pajtások, mert az ő szemszögéből túl rendes, afféle pedálgép volt Kálmán, de azért nem is haragudott rá. Gondolt egyet, jól megvicceli: elindul felé, és az utolsó pillanatban az orra előtt lefékez. Így legalább a besorolás is pontosabb lesz. Beindította a motort, azonnal sebességbe tette, és nagy gázzal meglódult az előtte álló kocsi felé. Úgy tíz méterre a katonától, és az előtte lévő kocsi hátuljától fékezni kezdett. Őrülten nyomta a féket, és nem értette, hogy-hogy nem áll meg a jármű. Amikor játszott a fékkel, elpumpálta a tartályból az egészet, a rövid távon még nem töltődött fel, és levegő nélkül nem működik a fékrendszer. Már látta, hogy nem tudja lefékezni a gépet, hatalmas pánik tört rá. Így leblokkolva az sem jutott eszébe, hogy ezeken a gépeken nagyon jó a kézifék, ha berántja, pár méteren belül leállt volna az autó. A csattanásra elsápadt, és rögtön tudta, hogy hatalmas bajt csinált. Lökhárítója kettévágta az előtte álló katonát, és a járművet is odébb tolta egy méterrel.


Kálmán észrevette, hogy jön felé az autó, de várta, hogy majd csak fékez, ivott tovább. Így nem is látta, hogy a végzet közeleg felé, csupán egy éles ütést érzett a gerince táján, aztán rögtön sokkot kapott. Ahogy az ütköző autó visszatolatott vagy két métert, a katona hátrahanyatlott egy iszonyatosan természetellenes pózban. Még lélegzett, még nem csukódott le a szeme, csak zihált erősen. A köréje gyülekező katonák megrettenve nézték, tudták, hogy tehetetlenek, itt már nincs segítség. Az egyik tiszthelyettes még nyugtató szavakat súgott a haldokló katona fülébe, aztán minden elcsendesedett.

A vétkes katonát letöltendő börtönbüntetésre ítélték, Kálmánt katonai temetéssel helyezték örök nyugalomba falujukban. Szívszorító volt látni a halottat sirató menyasszonyt, aki a népszokások szerint fehér esküvői ruhában kísérte utolsó útjára kedvesét. Hiányát katonatársai is érezték, gyászos hangulatban teltek a következő napok. Sokan feltették a kérdést, miért pont ő ment el, hiszen voltak nála sokkal rosszabbak is. Kálmán tragédiáját igazságtalannak érezték, emléke sokáig élt minden katonatársa szívében.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Frekventor
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 317
Regisztrált: 0
Kereső robot: 27
Összes: 344

Page generated in 0.2489 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz