Észak kapujából vad szél szökell,
Meghajol s a fák tetejére ül,
Sárgult, aszott füvet borzol közel,
Nyugatnak bókol, ereszen fütyül.
Iramló felhő hópelyhet habzik,
A karcsú fenyő rezzent tűhegyet,
Széncinke gyémánt rab-magot aprít,
Így dülleszt magán apró új begyet.
Ott fenn a hegyköz ködöt ereszt le,
A domboldal kifakult színezüst,
Rigó jár körbe, át és keresztbe,
Levegőbe nyilall a szürke füst.
Mókus odú csonka fák setétjén,
Tobozt rág a gazda s megbújt diót,
Fénycsóvák nyúlnak, úgymint fehér gém,
Megtévedt rovart les falánk pirók.
Perc csöndjében közeledő ember,
A szél acélerővel fojtogat,
Meztelen karja fagyból nem enged,
Lehajtott fejet harang szólongat.
Behódol a lét akaratának,
De hiszi, lesznek még emelt fejek,
Most megadó s tán jó kedve támad,
Ha fújnak majd új fényesebb szelek.