Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A megkopott babaház (I. rész/9. fejezet)

, 496 olvasás, Mona , 11 hozzászólás

Ezerszín

A rémálmok gyermekkoromban kezdődtek. Alig emlékszem olyan éjszakára, ami ne lett volna kész lidércnyomás. Minden egyes álom levegőtlen szorosban kezdődött, majd tágult és tágult egészen addig, míg az ég alatt minden kis színmolekula fenyegetővé nem vált. Az éj tüdeje el-elakadva próbálta magát teleszívni békével. A mozgás lelassult, majd végül nyílt, de az elhasználódott levegő nem ürült. Méreg-zölddé vált a világ. Alvadtvér-vörössé, majd ébenfeketévé, a fulladás határán pedig ezüstcsillagok kezdtek hullni az égről. Gyönyörű volt. Az álombéli terek ijesztőek voltak, felkavaróak, borzasztóak. A lét szorongatta a képet, az ég laffogott, fák zuhantak, bokrok ugrottak, indák kanyarogtak. Örökké kavargott felém gyilkolón az élet.
A halál? A halál eszméletlen volt. Benne az az egyetlen pillanat, amikor kiszakad a lélek a testből, amikor visszafordíthatatlanná válik az enyészet, amikor az ezüst hullócsillagok óriás tükörré fagynak össze… a vég, maga a semmi, végül az hozta el a nyugalmat és vele együtt az ébredést.

Azt hitték, hogy asztmás vagyok. Lila szájjal ébredtem és kék arccal. Csak egy pillanatig volt az arcom olyan, mint a Hold, az ébredéssel rögtön vissza is tértem az életbe. Halálra rémülten. Reszketve, úszva a verejtékben. A vizsgálatok nem bizonyították száz százalékban a diagnózist, viszont nem is vetették el.
Minden álmomra tisztán emlékszem. Visszatérő álmok voltak ezek, hol bővülve, hol csak felvillanva. A legelső rémálmom volt az, ami a legtöbbször visszatért. Az út. A hőség. A perzselően szúró déli Nap. Délibáb, hullámzó hő, szikkadt sivatag, végeláthatatlan izzadt homoktenger. A nyílegyenes betonút végén egy épülettel, melyet a távolság alig enged láttatni. S nekem futnom kell, rohannom, menekülnöm. Üldözőm az idő, mely láthatatlan fogakkal szabdalja sötét múlttá a jelent, s nekem erőn felül kell haladnom, különben én is a martalékává válok. Minden izmom lüktetve sajog, a csontjaim roppanásig feszülnek és nem kapok levegőt. Minden légvétel egyre és egyre forróbb. Az ajkaim sebesre száradnak, repedezve zsugorodnak, a torkom lángol, a légcsövem a gyomromig ég, görcsbe rándítva a testem. Fuldoklom. A mozgáshoz nem elég ilyen kevés oxigén. Szédülök. A távol megrekken, homályossá válik, majd az épület felől is elindul a rettenet. Megtorpanok, amint végleg elfogy testemben az erő, s halálra rémülten veszem tudomásul: halál mögöttem, halál előttem és halál bennem.
Émelyegve zsibbad a testem, de nem fáj. A halál már nem fáj. Anyám jelenik meg. A semmiből tűnik elő, miután az utolsó ezüst szikrák is eltűnnek. Halott vagyok, egy az anyámmal.

Alig voltam tíz éves, amikor mindez elkezdődött. Már nem éltek a nagyszüleink. Már több halott rokonom volt, mint élő… Már beköltöztünk monumentális méretű lakásunkba, ahol bár mindannyiunknak külön szoba jutott, ritka volt az az éjszaka, amikor mindenki otthon is aludt. Azon az éjszakán csak John és én voltunk a lakásban, a szomszéd szoba volt az övé. Emlékszem az álomra és arra, hogy alig tudtam visszajönni belőle. Miután minden elsötétedett, Édesanyám egy babérrózsa bimbót helyezett a tenyeremre, majd ő is eltűnt. Maradt az üres semmi, hiába meresztettem a szemem minél nagyobbra. Nem lélegeztem. Ültem az ágyamon kitágult pupillákkal, összeszorított öklökkel és csak hagytam, hogy John rázza a testemet. Maga voltam a csend, a mozdulatlan lét-szünet. Nagyon távolról és halványan kezdtem el érezni John közellétét. A jelenlétét, amit már a születésem előtt is ismertem és éreztem akkor is, ha néma csendben figyelte, ahogy alszom. Most erőteljesen kiabált közvetlenül bele az arcomba, s közben mindkét vállamat határozottan szorította. Lassan a hangját is kezdtem hallani, s hirtelen megpillantottam a szemeit. Élő feketeség, melyben megláttam a saját tekintetem tükröződését. És akkor megtörtént. A pillantása ébresztett fel, s váltam képessé arra, hogy magamba lélegezzem az éjszakát. Zokogni kezdtem. Tudtam, hogy megérintett a halál és azt is tudtam, hogy nem fogom tudni feldolgozni ezt gyermekként. John nem törődött vele, hogy sírok. Akkor még nem tudtam, mit csinál, csak azt érzékeltem, hogy végigtapogatja az arcom, keres valamit a torkomban, amitől aztán újra ülő helyzetbe köhögtem magam és akkor átölelt, miközben a tűzforró hátamra illesztette a jéghideg fonendoszkóp tappancsot.

- Lélegezz. Ahogy én, figyelj… így, igen… -

Úgy éreztem, hogy még mindig nem lélegzem, csak mozog a testem, John mozgatta. Az egyik tenyere a hátamon, a másik a mellkasomon volt.

- Nem tudok. - suttogtam, miközben belekapaszkodtam a tekintetébe.

Úgy éreztem, hogy csak a szemeim az enyémek, csak azoknak tudok parancsolni, a testem többi része érzéketlenül zsibbadt. John arca még mindig érzelemmentes volt, határozott és kemény, egészen addig, amíg a sötét csend közepén én is meghallottam saját suhogó légzésem. John arca felolvadt. Széles mosolyával felgyúlt a hajnali Nap.

- Hallod, ugye? Lélegzel. - hangja halkan morgott, majd megszorította jéghideg kezeimet. Mosolyának fénye arannyá színezte az éjszaka rém-Holdját.

Másnap bevitt magával a kórházba, ahol hetekig vizsgálgattak szünet nélkül. John hetekig nem aludt, az éjszakákat ébren töltötte az ágyam mellett. Végül azt mondták, nem vagyok beteg és hogy semmi bajom, de ők nem érezhették azt, amit én éreztem azon az éjszakán. John is látta. Éreznie kellett, hallania, hogy megállt a tüdőm és látnia kellett az ajkaim kékes színét.

Az egyik éjjel, még bent a kórházban felébredtem az eső párás illatára. Kinyitottam a szemem, a szobát az ágy melletti jelzőfény színezte bronz-narancsra. John a padlót bámulta. Tudtam, hogy mire gondol. Tudtam, hogy túl kicsi vagyok ahhoz, hogy megértsem a felnőtt gondolatait, mégis hallottam azokat.

- Ugye meg fogok halni? - kérdeztem végül.
John felkapta a fejét, rémülten pillantott rám, majd sóhajtott. Felállt és leült az ágyam szélére. Finom érintése a halántékomat simogatta.
- Nem, Szívem. Nem halsz meg. - válaszolta.
- Tudom, hogy az csak álom volt, de hogy lehet, hogy egy álom nem enged levegőt venni? - kérdeztem.
- Tudod… ha az ember nagyon megijed, akkor előfordul, hogy nem tud levegőt venni. - válaszolta, s éreztem szavaiban a begyakorlottságot.
- Akkor meghalhatok álmomban?
- Nem… a rossz álmokból mindig felébredünk… - válaszolta John, de még ő maga sem hitte el a saját szavait…
- És ha nem vagy ott? Te ébresztettél fel. Anya magával akart vinni! - hangom kétségbeesetten sikoltott. Féltem, hogy meg fog fosztani a válaszaitól, s majd alvásra int. Az ajkam remegni kezdett.
- De én mindig ott leszek… - válaszolta megértéssel és vigasszal a mély tenger- kék pillantásában. Arca ezután alig láthatóan megrándult, szemei tengerén sírni kezdett a szél.
- Anya nem akar elvinni… ő nem fog elvinni… - hangja megcsuklott.
- Egy virágot tett a tenyerembe. Égette a bőröm. Azt mondta, hogy hiába sietek, attól még nem fog hamarabb kinyílni a virág… hogy meg kell várni a pirkadatot…

Nem értettem, hogy ez mit jelentett, de John értette. Az arca kisimult, szemei nagyobbra nyíltak, s mélyebbre szívta a levegőt.

- És azt is mondta, hogy nincs semmi a távolban. Pedig én láttam egy épületet. Ő azt mondta, hogy a távol csak a közel tükörképe, amiben nincs semmi, csak a végtelen, hogy a lét egy végtelen álom. Vagy valami ilyesmi…

John nyelt egyet… és még egyet, majd elmosolyodott, s végig simította a hajamat.

- Most aludj. Minden rendben van. - suttogta.
- Ne. Nem akarok! Nate azt mondja, asztmás vagyok. Te azt mondod, hogy nem vagyok beteg, pedig nem kaptam levegőt és még mindig kórházban vagyok és minden éjjel mellettem virrasztasz. Álmomban fogok meghalni?
- Dee… Tudom, milyen érzés különlegesnek lenni. Hallani, látni azt, amit más nem. Ez félelmetes. De tudod… nem minden ijesztő dolog tör az életünkre. Anyukád szeretete nem múlt el akkor, amikor meghalt és soha nem is fog. Ez az a szeretet, ami védi az életed… és nem az ellenkezője.
- Ha meghalsz, Te is kísérteni fogsz? - kérdeztem, mire John elnevette magát.
- Abban biztos lehetsz! És ha meglátom, hogy elblicceled a fogmosást, csúnya ajtócsapkodást fogok rendezni!

John mosolygott és derűs hangon parancsolt ágyba, míg bennem, valahol a szívem tájékán lyukat ütött az előző hirtelen támadt gondolat… "Mi lesz, ha egyszer John meghal…"

John meghalt. Egy apró kápolna mellett temettük el őt, ahol a családi kripta állt. Együtt pihent a szüleivel és a szüleimmel. Érezhetetlen érzést okozott bennem a halála. Ahogy álltam ott, a sírhely előtt, a távolban a kápolna, romos kereszttel a tetején, úgy éreztem, mintha csak a testem állna ott. Végignéztem magamon. A szerencsétlen testemen, vékony alkatomon, fekete poros bársonyszoknyámon és fekete pántos cipőmön. John volt a lelkem, nem tudtam hova tenni ezek után a testem valóját. Egy kisebb csokor bordó babérrózsa csokrot szorongattam, de képtelen voltam a neve alá tenni. Tudtam, hogy ha megteszem, akkor elfogadom a halálát. Ezt nem tehettem. Soha nem engedhettem, hogy ez legyen a valóság. A csokrot levágtam a porba, majd lábam minden erejével széttiportam. Vér szökkent a sivatag szomjas homokjába. Összeestem. A testem, mint egy rongybaba omlott a betűk elé. A fekete márványban csont-fehér sávok követték egymást addig, míg ki nem rajzolták az Ő nevét. Dörgött, majd egy villám újra belehasított a porló templomkeresztbe. A hátamra fordultam, és néztem a szürkés-fekete felhők közeledtét. Kitártam a karjaimat, s vártam, hogy a villám a szívembe hasítson. Behunytam a szemeim, éreztem, ahogy a forró Napot eltakarja a hideg sötétség. Egy árnyék mozgását észleltem a lehunyt szemhéjamon át. " Ő az, és magával fog vinni." - gondoltam mosolyogva, majd megpróbáltam súlytalanná válni. S akkor… ahol a bordáim egybefutnak a szegycsontomon, egy éles szúrást éreztem, amely kettéválasztotta a testem. A szemeim felpattantak, keservesen sikoltozni kezdtem, majd megláttam a keselyűt… ahogy lakmározza a beleimet. A légzésem elállt. A levegő útja elzáródott. Vér tolult a torkom felé, a temető vérvörössé égett. A sikolyom bugyogó hörgéssé alakult, ahogy a számon fröcsögni kezdett a vér, majd folyni az államon le a mellkasomra.

Aznap éjjel sokáig beszélgettünk. Sok hét feszültségét oldotta fel John… már hetek óta az iskola és az elégtelen jegyeim lógtak a fejem felett, mint egy egyre alacsonyabban lengő penge, ami alól nincs menekvés. Folyton fájt a hasam. Állandóan, és azon az estén hiába sikerült elaludnom, a sebek a gyomromban összeértek és vérezni kezdtem.

Ültem a sötétben és köhögni próbáltam, amitől még rosszabb lett. Letüdőztem a gyomrom vérét. Fuldokoltam, véreztem, s közben a fájdalom kezdte elvenni az eszméletem. John berontott. Felgyújtotta a villanyt, s láttam a szemében a pánikot, majd láttam magamat az ő szemében. A rengeteg vért az arcomon, a ruhámon, a görcsös vonaglásomat, ahogy markolom a ruha nyakát és az ágyneműt. Minden másodpercben a fel-felfröccsenő vér-szökőkutat, amely egyre távolabbra spriccelt…

Egy másodpercig tartott John tétovasága, majd aggódó rohamra indult. Felém. Az idő lelassult, a hangok néma bábjátékká váltak. Már nem féltem, csak az ölelését akartam. Már nem fájt, már nem volt szükségem levegőre. A látásom kiélesedett, John mélykék íriszét táguló pupillája kezdte takarni. Homloka verejtékezett, állkapcsa felett az izom kiemelkedett, ahogy összeszorultak fogai. Felém sietett, végtagjai mozgását a másodpercek ezredtöredéke alatt figyeltem. Aztán elszakadt a kép, a szemem valahonnan a plafon magasságából kezdte szemlélni az eseményeket.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 319
Regisztrált: 0
Kereső robot: 24
Összes: 343
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.2416 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz