Valami bánat hajtja fejét vállamra…
Azt mondják, sajátom:
privát világom szép gyermeke,
kaptam-szereztem,
hogy szeressem, neveljem;
egyszerre legyek apja-anyja,
úgy itassam önmagamba,
hogy ne is vegye észre.
Akartam-nem akartam, mégis
ő formált saját képére;
előbb atyja helyett
gyermekévé váltam,
végül önmagamat
az ő szemével láttam,
sírtam, ha úgy akarta,
aludtam, ha engedett;
így éltünk mi egy burokban,
s kiegyeztünk titokban,
hogy ez a rendje az életnek.
Egy nap a burok feszülni kezdett…
Kis rés repedt rajta:
közös világunk megvágott arca;
és ó, felborult a rend,
kapcsolatunk tönkrement,
ott álltunk árván magunkban;
az idegen végtelenség,
a védtelenség,
a megnyíló mindenség…
Látni, hogy a "rend" hamis…
Hogy minden, ami látszik,
önmagában áll -
de mégsincsen határ;
hogy minden összetartozás
változó és véges,
akár keserű, akár édes -
s csak a változás állandó.
Ez éppen elég adó
ahhoz, hogy hazatérjünk
abba, mi nem látható,
de élhető, s eredendő:
az időtlen idő,
öntelen önmagunk tanúsága,
mindenek abszolút szabadsága,
a tudat tudatossága.
(A lét csupasz vansága.)
Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 0
Kereső robot: 18 
Összes: 28
