Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Riadalom a Baromfiudvarban 2.

, 394 olvasás, ZsuzsaMarietta , 0 hozzászólás

Ezerszín

    – Az embereket ne is mond! – dobogott és dohogott Kázmér. – Azok csak hallgassanak, semmit se tudnak. Egyszer ott álltam a tejesautó mellett, amikor jött egy fiatal anyuka a gyerekekkel. Benézett a kocsiban lévő nagy acéltartályra, és megkérdezte:
    – Ez a tehéntej?
    Szegény tejesfiú éppen úgy elcsodálkozott, mint én, majd hanyatt estünk.
    – Igen, ez. – válaszolta félig magához térve.
    – Igazi tehénből?
    – Igaziból.
    Akkor már nem bírtam, felnyerítettem. Hát tényleg csak a "tejgyári" zacskós, dobozos tejet ismerik? Azt hiszik, a tubusos "pléhboci" az igazi? A kocsiban lévő tartályt talán éppen vas-tehénnek nézték, hiszen a tőgy helyén van a csap, a farok helyén a keverőszár. Ráadásul négy lábon áll…
    – Kellet nekünk ez a fene nagy civilizáció – zárta le a témát Bendegúz egy bánatos sóhajtással.
    – Mi az, hogy civilizáció? Már megint olyanról beszélsz, amiről azt se tudom, enni kell-e vagy inni? Most sértegetsz? – fogta sírósra Vakarcs. – Csak azért, mert te nagy kutya vagy?
    – Főleg azért, mert nagy kutya vagyok, de nagykutya mégsem. Valahogy nem is akarnék. Majd megtanulod te is ezeket a kifejezéseket. Csak vakkants, de ne ugrálj annyit. Egyébként ez az egyik, ami kell hozzá. Hogy ne ugrálj. Uralkodj magadon, ne lássa senki, mit gondolsz. Legalábbis én úgy látom, ez az egyik fontos dolog. A másik már hosszú lesz. Állítólag ez a "civilizált" ha már nagyobb, lesz a demokrácia. Ne ugass közbe, akkor én se értem… na, megmagyarázom. Az egyik kutya, mondjuk én, hatalomhoz jut a másik fölött, ez vagy te.
    – Nem lehet fordítva?
    – Nem. Én osztom a szerepeket, elvégre enyém a hatalom. Szóval. Ez lehet pici hatalom, és akkor megkérdezem, neked, mint az ebtársadalom tagjának, mi a véleményed erről vagy arról. És azt, amit mondasz, figyelembe is veszem. Ezt hívják demokráciának. Aztán van a nagyon akart hatalom, amikor úgy kérdezem meg a véleményed, hogy csak nekem tetsző választ adhass. És van az a hatalom, amit most láthatsz a két kiskakasnál: amikor elveszi a józan eszüket, és fogalmuk sincs arról, mit is szeretnénk mi, a Baromfiudvarnak mi lenne jó, de ők állítólag pont azt akarják megcsinálni, még ha beledöglünk, akkor is. Ha esetleg mégis találkozik valahol a mi véleményünkkel egy-egy apró részlet, a többiek biztosan nekimennek. Azt te még nem tudod, mekkorát tud ütni egy japánkakas, vagy egy liba.

    – Főleg, ha belevágnak a szárnyába – sóhajtott bánatosan egy szép fehér pecsenyeliba. – Pedig megígérte Gyalogfutó, hogy nem fog fájni, csak a tollainkat csonkítják meg. Aztán mégis nagyon fáj. Nekem a szárnyam csücskét vágták le, de szegény Gága Géza püspökfalatját csippentették le.
    – De most mondta Csámpi Hápi, hogy ezentúl odafigyelnek Gyalogfutóék minden állatra. Megígérte!
    – Könnyen mondja! De nem veszed észre, hogy ez nem ígéret volt, hanem vallomás?
    – De igenis megígérte! – vitatkozott Vakarcs.
    – Hidd el nekem, hogy nem. Csak bevallotta, hogy eddig le se szartak bennünket.
    – Dehogynem! – vitatkozott lelkesen Boci az istálló mélyéről. – Vagy nem így van? – nézett hirtelen Röfire, amikor kezdte megérteni, mit is mondott.
    Vakarcsnak már egyáltalán nem volt kedve ugrálni, de még tett egy utolsó kísérletet.
    – Már kezdem érteni, amit Gyalogfutó mondott, hogy nyárra "egyensúly közeli helyzetben" leszünk. Ezt eddig egyszerű kutyaésszel úgy értettem, hogy lassan megállunk a saját lábunkon. De civilizáltul, demokratikusul és statisztikául úgy kell érteni, mint Kocsis Gácsér, a kacsa nyáron az eperfa alatt.
    – Kicsoda? És hol? – adott nyüsszentésnyi hangot nem-értésének Bendegúz.
    – Hát, tudod! Amelyik mindig a szekér alatt bujkál, és még a naposcsibéket is libasorba akarja parancsolni. Ő az erjedt gyümölcsből annyit evett, hogy szépen bepopsizott, attól el-popsizott, úgy kiabálta, hogy "Gyere, Vakarcs kuty-tyáááám…". Talán azt hitte, ő áll a leg-biztosabb alapokon, pedig csak a nagy popsija nyújtott jócskán támogatást.
    – Na, elég legyen – mordult némi szigort erőltetve hangjába Bendegúz. – Egyébként lényegében igazad van.
    A kiskutya fájdalmasan nézett végig a farmon. Elnézte a fejősteheneket, ahogy az istálló mélyén húzzák meg magukat, az igáslovakat, akik értékelni tudják az abrakostarisznyát és a csutakolást, és a baromfiudvar mindig hangoskodó népét.
    – Ne lógasd már füled meg a farkad – vigasztalta Bendegúz az idősebb bölcsességével, amikor észrevette Vakarcs szomorúságát. – Téged egy dolog vigasztaljon mindig: ez a sok veszekedő-verekedő mind a fazékban végzi majd, talán éppen az ember Haspártjának ünnepi ülésén. A kutya meg csak kutya, még ha kutyába se veszik: ugat, morog, néha harap, de nagy szükség van rá a farmon.
    Vakarcs egy kicsit megnyugodva figyelte, mikor mi fog még történni. Nem telt el túlságosan hosszú idő, amikor úgy látszott, Bendegúznak igaza lesz.

    Röfi, a csüngőhasú addig akarta csóválni a kiskakast, amíg az megunta és megállt. Röfi még horkantott néhányat, de már csak a sportmalac, Ajándék vigyorgott. Még mindig nem értette, hogy bizony nem ő a falkavezér, bár állítólag néhány röffenéssel többet kapott, mint ellenfele, Gúnár Gedeon. Szegény továbbra is értelmesen vigyorgott, és Röfi minden horkantás szerű röffenését egy ui-val erősítette meg. Sokan azt hitték, ő valami külföldiül helyesel, pedig csak finomkodott a megfogalmazással.
    Akárhogy is finomkodott és vigyorgott Ajándék, csak kitört a botrány! Oldalváltótól ismerős volt már a jelszó: "újraszámolást!" Régi barátja, Gedeon is ezt kezdte mondogatni, hát újraszámoltak.
    Megváltozott a végeredmény, és így lett Röfiéknél falkavezér egy gúnár, alig-többséggel. Szegény Röfi! Már ő sajnálta a legjobban, hogy kiűzték az ólból a régi falkavezért, Dörmit.
    Most van baj! Röfi hiába böködte orrával Gyalogfutó szemétdombját, azt nem tudta ilyen alattomosan onnan leütni. Pedig volt bőven jelentkező a kiskakas helyére: Fényestollú, a gyöngytyúk, és az öregedő Kappan Pál álltak az élen.
    A sok turkálástól-furkálástól Röfire egyre több mocsok hullott. Már-már úgy látszott, minden szemét őt illeti. Olyan volt, mintha csak visszakapta volna azt, amit a közösbe betett. A látszat azért csalt. Egy kicsit…
    Addigra a gazda már a késeket kezdte élezni. A Baromfiudvarnak nem maradt más választása, mint Gyalogfutót a szemétdombbal együtt megvédeni, megmenteni. Áldozatnak inkább a malacokat javasolnák. Akik büszkék is voltak új címükre, mindaddig, amíg nem látták meg ők is, hogy ez már valóban a vég.

    Rugóláb, a nyuszi átugrált gyorsan a másik – kék – sarokba, hogy Gyalogfutót támogathassa a maga módján: Á la mous (magyarul: alamusz). Hiába, ő igazi multifunkciós nyuszi, aki mindenhez ért: tud röfögni, takarmányosztásnál tud hápogni, gágogni, nyávogni, ha kell, és tud ugatva rendet teremteni, mikor mire van szükség.
    Röfi, a csüngőhasú, és Ajándék, a sportmalac (minden francia tudásával) veszélybe került. Már hiába szavalták, hogy "anyám, én nem ilyen lovat akartam", a kések hangja egyre élesebb lett.
    – Lemondok a nagy vályúról, nekem elég lesz a maradék is! – kiabálták azt remélve, hogy ezzel megválthatják életüket. És szerencséjük is lett: a megélezett nagykés egy időre visszakerült a fiókba.
    – Addig kukorékoltam, hogy ezt megúsztátok – vágott fel Gyalogfutó. – De aztán betartani a fogadalmatokat, és el a jó zsíros falatoktól!
    Meg is ígértek a malacok mindent, de már késő volt. Rémálmukban se gondolták volna, hogy olyan messzire kerülhetnek a kukoricás vályútól, mint most. Hiába, az már kész öngyilkosság volt, amikor Röfi akarta vinni a nagykést…
    A nyúlhíradó fontos híre már el se jutott hozzájuk, pedig hasznos lett volna nekik is. Mert-hogy Átlag Nyuszi tudományos alapon megmondta az igazat: lassabban fogy az udvar népessége, mióta Gyalogfutó a szemétdomb ura. De fontoskodva még hozzátette Nyuszi professzor:
    – Sajnos ennek a létszámnövekedésnek nem az az oka, hogy egyre többen születnek (kelnek ki a tojásból), hanem az, hogy az öregek nem halnak, mert jobb az élet.
    – Semmi gond, ez az év a fordulat éve lesz – kukorékolt büszkén Gyalogfutó. Biztos lehetett a dolgában, a kutya se akart ebben a helyzetben az ő helyére kerülni, – bár néhányan ezt hangoztatták – hát még egy másik kiskakas! Csak arra nem számított, hogy az a bizonyos kiskutya megszimatolja, ha valami – szebben mondva – nem éppen kellemes illatú. És még oda is vakkantja szemtelenül:
    – A fordulat éve? Vagyis az az év, amikor mi, a nép felfordulunk? Igaz, mást soha nem ígértél. Csak meg kellett értenünk a szövegedet:
    – Nem, persze, hogy nem ígértem. Most meg azt mondom: önként lemegyek a Szemétdomb tetejéről, ha nem fogadjátok el az új, bár a régihez nagyon hasonló takarmányelosztást.
    Több se kellett az állatoknak! Még ugyan senki semmit nem tudott az elosztásról, de már hangosan kiabálták:
    – Nem jó! Igazságtalan! Farmpusztító!
    Tiltakozott ellene mindenki, aki eddig a "mennyen le" kórusba tartozott. Aztán persze mindenki vissza akarta vonni követelésének lényegét, amikor a kérdés az volt, hogyan tovább?
    Telt-múlt az idő, közeledett a nyár. Ilyenkor nyugodt a világ, minden állat önmagával és a ragyogó – néha túlságosan is ragyogó – idővel van elfoglalva. Általában. De Encián Rét gyöngyszeme, a Baromfiudvar nem hagyta unatkozni a népet. Amilyen gyorsan csak lehet, elindították a pletykát Foltos Tapsi cégéről. Egyre hangosabban mondogatták, hogy a Bogár Service titok-inkontinenciában szenved. Lassacskáén az is kiderült, hogy valójában ez a Büdösbogár, alias Poloska Szolgálat volt.
    Már éppen kezdett elillanni az utóhatás, amikor felröppent a legújabb tudományos hír: vég-re meg tudták válaszolni a nagy kérdést, mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? Óriási erőfeszítés, önfeláldozó munka eredményeként kiderült, hogy a legelső a kakas volt. Aztán a kakasok egymás között törvényt hoztak a baromfiudvar benépesítéséről. Meg a maguk jogairól és kedvezményeikről. Ez a törvény aztán olyan sokszor módosult, hogy már Rumcájsz Főellenőr, az erdei zsivány se tudja követni, mi merre és mennyi?
    Egyszer csak, mint valami nagy, keserű sóhajtás, végigfutott a Nagy Pusztában a hír: már ebben az évben is recessziós lesz a kukoricatermés. Meg a búza, árpa, krumpli és a tök ára is egyre magasabbra szökik, vagyis kevesebbet kapnak enni. Nem lehet csak úgy otthagyni a kaját!
    – Most aztán tényleg dübörög a gazdaság, akár egy hatalmas kőlavina – jegyezte meg a szürke Lúd. De azért viccelni már ő sem akart. Tudta, látta jól, hogy ez a farm, a baromfiudvarral együtt, nagyon nagy bajban van. Szinte besüllyed a trágya legmélyére.
    – Hát nem látjátok, hogy a két kiskakas mindenben egyetért? A többi, a körítés csak színjáték.
    Biztos, ami biztos, Gyalogfutó összehívta az Udvari Csücsköt, falkavezérestől, kukoricázóstól, szecskavágóstól együtt. Ha valakik, hát ők majd megoldják a gondot. Hiszen már őket is nagyon zavarja a tömény trágyaszag. (Máskor még elviselték, jó okuk volt rá, hogy szó nélkül tűrjenek.) Egy éppen akkor üres vályú mellé ült Gyalogfutóval Oldalváltó, Röfi, Gúnár Gedeon, Rumcájsz, Csámpi Hápi, Brojler, a Mekmesterek Érdekvédelmi Közösségének, az Ekehúzók Szövetségének vezérkara, de még a Sóhivatal vezetője, és a Zabhegyezők Társasága is. Ha már zabszem-szindrómában szenved az egész vezérkar…
    A hosszú hápogások, gágogások, kukorékolások és összeröffenések eredménye a várt semmi volt. Szokás szerint. Azt azért mindenki érezte, hogy bizony baj van. A vigasz közelről jött, egyenesen a szemétdomb tetejéről, Gyalogfutótól.
    – Utolsó csepp véremig kitartok amellett, hogy az öreg tyúkok (kakasok, marhák és birkák) ezentúl is megkapják az eddigi ellátmányt.
    Többször azért már nem mert ilyesmit emlegetni. Már megint fenték azt a bizonyos nagy-kést. Kappan Pál még köszörűt is kért hozzá kölcsön. A nagy csikorgásban azt sem vették észre, hogy lassacskán minden felhalmozott kincsük, mint kukorica, széna, krumpli, zab és tök, erősen megfogyatkozott. Igaz, némi velőscsont-maradékot még elő lehetett kaparni, de az csak az előrelátó Bendegúznak – és más kutyaféléknek – jelentett "gazdagságot". Hiába magyarázták egymásnak, hogy Encián Uradalomban minden farm hasonló helyzetben van, azt azért nagyon jól tudták, hogy nem mindegy, melyik ló melyik farmon húz…

    Ezt aztán annyiszor dörzsölték Gyalogfutó csőre alá, hogy egyszer megunta. Összehívta a maga csapatát, a piros tarajosokat, persze csak a nagytarajúakat, és bejelentette: ő most, ebben a pillanatban lefut a szemétdomb tetejéről. Pontosabban majd akkor, ha megtalálják azt a tollashátút, aki átveszi a főkukurikú minden feladatát. Mert bizony nem elég kukorékolni… A "családfő" szerepét azért még inkább megtartaná, ha a többiek is úgy gondolják.
    Úgy gondolták. Csuda tudja, miért, de erre mérget mert volna venni minden kis- és nagy-kakas, de még a vén tyúkok is. Ki is kiabálták, még a határokon túlra is, hogy Gyalogfutó bizony bírja a baromfiudvar ezen részének minden bizalmát, mégis elhagyja a dombtetőt, mert mások talán többet tudnak tenni. Ebből is látszik, hogy nem ragaszkodik mindenáron a hatalomhoz.
    Alig telt el egy kis idő, amikor újra meglepett mindenkit a volt főkakas: bejelentette, hogy "Tyúkocskáim, kakaskáim, na meg kiskacsáim, nekem ezennel tele lett a hósarkantyúm mindennel, úgyhogy szépen eltűnök a képből. Már teljesen. Csináljátok ti jobban, ha tudjátok!" És olyan messzire futott a szemétdombtól, amilyen messzire csak tudott.

    Ha a kiskakas el nem futott volna, az én mesém is tovább tartott volna…

    Vagy mégsincs vége? Úgy látszik, ez olyan mese, aminek van jogutódja. Pedig az a szokás ezen a farmon, hogy jogutód nélkül szűnik meg szinte minden, de ebben az esetben másképp történt a dolog. Mert volt azonnal önjelölt, mindkét posztra. A szemétdomb tetejére az került, akinek a legkevésbé örültek: a távoli rokon, Bátorgomb, a fácánkakas kapta a jogot a bele- és elkukorékolásra. Pedig hányan tartották magukat sokkal jobbnak és esélyesebbnek! Nem győzte magát mutogatni a cél érdekében Fényestollú, Kappan Pál, de mindenekelőtt a másik csapat főkakasa, Oldalváltó. Őt még a fél farm is jelölte volna, csak hát minden neki sem mehet olyan egyszerűen. Más volt a szokás a Baromfiudvarban.

    A fülledt, mondhatni: fojtogató levegőjű farm legmeglepőbb híre az lett, hogy Bátorgomb bejelentette: csak azok legyenek a szemétdomb közelében – vagyis az ő környezetében – akik a következő főnökcserélődéskor szépen a háttérben maradnak.
    – Még azt is mondom, hogy akik a vezérség bármilyen szintjére kerülnek, ezután csak jóval kevesebb takarmányt kaphatnak. Mert ami ezután jön, az bizony fájni fog. Mindenkinek.
    Ezt meghallva Bendegúz már megint a füle tövét vakargatta.
    – Most megint azt vakkantom, amit már egyszer ugattam: ebbe fogunk mi beledögleni!
    – Miért? – kérdezte Vakarcs, de már nem türelmetlenül, hanem mint aki valóban kíváncsi a tapasztaltabb véleményére.
    – Hát nem látod? Igaz, nem ismered még a szokást, túl fiatal vagy hozzá. Az a lényeg, hogy ilyenkor azért kell mindent megígérni a hétköznapi marháknak, libáknak és minden egyéb haszonállatnak, hogy a következő főnökcserélődéskor minél jobb helyre kerüljenek. Minél közelebb a szemétdombhoz, vagyis a húsosfazékhoz. Illetve izé… most ez nem volt a legjobb hasonlat, inkább a darás tálat mondanám.
    – Értem, persze. De mért fogunk mi ebbe beledögleni? – terelte a szót eredeti medrébe Va-karcs.
    – Hát azért, mert nem ígér, de egyenesen úgy választ maga köré vezérkart, hogy azok soha a büdös életben ne akarjanak a dombtető közelébe kerülni. Így csak arra lehet számítani, hogy minden eddiginél nehezebb világ jön ránk. Csak azt vedd észre, hogy ők már eleve úgy állnak hozzá, hogy nincs és nem is lesz esélyük jó helyen maradni. Ezért most nagylelkűen megígérik, hogy nem is akarnak oda jutni.
    – Aha. Szóval ez most megint olyan ígéret, ami tulajdonképpen vallomás – összegezte a tanultakat Vakarcs.
    Hogy mennyire igaz volt a kiskutyának, az hamar kiderült. Először is elvették a már kiöregedett és a munkába belerokkant igavonók "különleges" ellátmányát, az egyszeri repeta lehetőségét. Aztán a tisztességes birkák, tyúkok, lovak és fejőstehenek kivételes lehetőségét, a szabad kapirgálást, másoknak a legelést. Az már egészen más dolog, hogy akadtak szép számmal, akik állandóan kiszökdöstek, és bőségesen legelhettek a jó friss fűből. Tőlük ezt nem lehetett elvenni.

    Hogy igazán nagy legyen a kavar ezen a farmon, új falkavezért kellett választani a piros tyúkok között. Úgy gondolták, mivel a kakasokból már éppen elegük lett, inkább egy tapasztalt korú tojót kellene előre tolni. Így még talán arra is van esélyük, hogy megtojja azt a bizonyos Aranytojást. Rövid tanakodás után eldőlt a nagy kérdés: Csámpi Hápi lett az új falkavezér.
    – Te, Bendegúz! Akkor ez most hogy van? – értetlenkedett Vakarcs. – Az egykor oly nagy barátok között most valami nagy értelmetlenség kezd kialakulni. Röfiék egy gúnárt választottak, a tyúkok meg egy kacsát?
    – Hát, ezen már én is elgondolkodtam. Mert nekem még mindig az a természetes, hogy a kutyák között én vagyok a falkavezér, mint legnagyobb, és persze legokosabb kutya, és nem a szomszéd macskája. De talán én vagyok egy kicsit konzervatív.
    – A konzervszerű – javított volna Vakarcs, de megkapta ezért a magáét. – Konzervatív, úgy kell mondani. De van abban is valami igazság, hogy konzervszerű. Mert tényleg olyan régről tartósított. De nem ez az érdekes. Szóval, én úgy látom, egyre inkább az a divat, hogy máshonnan veszik a főnökséget. Talán azért, mert már saját magukban egyáltalán nem bíznak. De Csámpi esetében még azt is el tudom képzelni, hogy azért lett ő a főnök, mert így nem ő a főnök.

    – Ezt úgy érted, hogy Csámpi a bársonyfészket csak kapta, de mégis a Gyalogfutó dirigál?
    – Hát, benne van a pakliban ez a lehetőség is. De abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy éppen Gyalogfutó maradt a főkukurikú. Csak mást egyáltalán nem tudok elképzelni.
    Ezen már Vakarcs is elgondolkodott. Nehezen tudta elképzelni, hogy a szemétdomb tetején álljon Csámpi Hápi. Valahogy csak addig jutott el képzeletében, hogy a kacsa ott totyog a domb oldalán, de sehogy nem képes feljebb jutni. Akkor meg igazán nem ő lehet az új főkukurikú.
    – Egyáltalán tud ő jó hangosan kukorékolni, meg rendet kiabálni? – kérdezte, inkább csak önmagától. De Bendegúz már amúgy sem figyelt rá, hiszen látta, mennyire töri a fejét ifjú barátja, hát hagyta gondolataiba merülni. Ráadásul neki is lett egy újabb gondja. Ő, mint falkavezér, kénytelen beosztani minden csontot, kolbászt, vagy éppen kenyeret. Akkor most hogy csinálja?
    Az okozott ekkora gondot, hogy eldöntse, ki is tartozik a falkába.
    – Eddig úgy volt, hogy mi ketten alkottunk egy csapatot, így osztoztunk a zsákmányokon. Mert enni azért kaptunk, külön-külön, rendesen, de ami azon felül jött, azt meg kellett osztani. Nekem, mint főnöknek, mindig elsőbbségi jogom volt, annyit ettem, amennyit akartam. Persze azért volt felelősségem is, Vakarcsnak is kellett adnom, igazságosan, mindenből. Hacsak nem volt éppen büntetésben. Mert azért nevelni kell a kicsit, így aztán gyakran kap valami elvonást. De ott vannak a többiek, a pásztor- és juhászkutyák is. Most akkor ők is a falkához tartoznak, és velük is meg kell osztani mindent a napi adagon kívül, vagy őket nem kell kutyába se venni?
    – Jaj, azok a felelősségek! Hogy az milyen nehéz dolog, soha nem hittem volna. De most én is mondjak le? Akkor ki fogja csinálni helyettem? A Vakarcs még nagyon kölyök, Bojtárt meg alig ismerem, nem tudom, rá merjem-e bízni az egész csapatot. A többiekről meg jobb, ha nem is vakkantok. Bármennyire is fáj, nekem kell vállalni a falkavezérséget.
    Hatalmas gondjain senki más nem tud segíteni. Jól érezte magát, hogy most az övé a hata-lom, de bizony jött a neheze is. Egyre kevesebb volt az általa elosztható szerzemény. Néha összesen nem volt annyi, mint amennyit saját magának szokott kiadagolni, most meg ezt kel-lett elosztani. Nem csoda, ha azt sem akarta tudni, kik is tartoznak fennhatósága alá. Kétfelé osztani mégiscsak jobb, mint minden kutyának juttatni valamennyit.
    Elmélkedett még egy darabig, de az álmodozások ideje már lejárt. A csontos tálba már nem került jó húsos csont, sem egy jó nagy cupák (bár abból nem kellett soha adni a kisebbeknek, nem bírtak vele), csak a lerágott csont. Abból is az apraja, amit kénytelen volt megosztani a többiekkel. Mert ha nem osztja szét a részüket, úgy járhat, mint Kappan Pál. Tulajdonképpen teljesen egyedül kénytelen csinálni kifejezetten népszerűtlen dolgokat, és még az sincs, akire a hibákat rálőcsölhetné. Nem, köszöni szépen, de nem kér ebből Bendegúz.
    Eközben azért nem unatkozott Oldalváltó csapata sem. Amióta híre ment az igavonók adagcsökkentésének, újult erővel kezdtek kiabálni. Elvégre nem maradhat buli nélkül a baromfi- és egyéb állati társadalom!
    Mintha mindent elfelejtettek volna, amit a kukoricaelosztásról eddig mondtak, újabb szaj-kó-versike kezdet kialakulni a csapatukban.

    – Mindent megszüntetünk, ha mi kerülünk a szemétdomb tetejére! – kiabálták, bármit is mondott Bátorgomb, meg elődje, Gyalogfutó. – Majd mi megmutatjuk, hogy milyen is a mi irányításunk.- Azt megint csak remélték, hogy senki nem gondol rosszra. Pontosabban a valós tervekre. Mert bizony nem sok jó látszott a jövőre nézve.
    Lehet, hogy sok állat nem gondolta végig a saját helyzetét sem, nemhogy az egész farm életét. Mert ha egy kicsit is gondolkodnak, rájönnek: a meg nem termett kukoricát hiába akarják szétosztani, abból nem lakhatnak jól. Hogy erről is Gyalogfutó tehet? Hát persze! Ha ő nem kerül a szemétdomb tetejére főkukurikúnak, nincs ez a mindent kiégető szárazság, nem jön a nyár közepén a felhőszakadás. Akkor mindig ragyogó jó időben szépen teremne a kukorica, búza, lehetne enni krumplit, tököt, és be lehetne rúgni az erjedt gyümölcstől. De így?

    Hangot is adtak elgondolásaiknak, amikor Encián Uradalom képviselő állatait kellett meg-választani. Volt a jelöltek között liba, kacsa, kakas, páva, disznó, de valahogy tyúkot és fejős-tehenet nem lehetett látni. Igaz, ők a termeléssel voltak elfoglalva, nem értek rá ígérgetéseket kitalálni.
    – Koty-koty-kotyognak már megint mindent. Tényleg azt hiszik, hogy elhisszük, mostantól minden jobb lesz, csak azért, mert ők ülnek a kék bársonyszékben?
    – Búúúbánatot! Ha jól meggondolom, alig bőghetik el magukat. Azzal meg nekem még nem lesz több szénám.
    – Ko-ko-konkrétan te tulajdonképpen melyikről beszélsz? Oldalváltó, Gyalogfutó, Gedeon Gúnár vagy a Brojler Tyúk csapatáról?
    – Beeeeeszéltek már megint összevissza – adtak hangot a véleményüknek a birkák. – Az eeeegyik kutya, a másik eeeeb.
    – Na, vau, vau – tiltakozott fogvicsorgatva Bendegúz. – Engem, vagyis minket ne keverjetek már megint a lekvárba. Mi legalább vigyázunk a birtokra. Igaz, úgy látszik, hogy csak fekszünk és alszunk, de mi akkor is figyelünk. Állandó készenlétben vagyunk. A terelőkutyáknak meg állandóan rohangálni kell azok miatt, akik nem képesek betartani a rendet. Mikor láttatok ti kék bársonyszékben egy kutyát? Vagy egyáltalán, bársonyszékben? Legfeljebb műpincsit a nagyi foteljében. De az meg kutya egyáltalán?
    Végül megegyeztek a dologban. A félreértések tisztázása után kiderült: mindenki egyformán látja a világot. Egyszerűen egy kalap alá vették az összes Encián Uradalomban indult önjelöltet, és tulajdonképpen egyiknek se hiszik el, amit mond. Vagy legalábbis csak egynek hisznek. Főként a japánkakasok sipítozták állandóan ugyanazt. És egyre hangosabban. Ennek bizony nem sokan örültek, különösen nem a vörös törpekakasok. Hiába, ők mindig is ellenségek voltak.
    Arra azért senki nem számított, hogy kissé furcsán alakulnak a dolgok. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a japánkakasok közül bárki is elfoglalhat egy fészket, mégis jutott nekik, Nem is egy, de mindjárt több is!
    – Most akkor hogy van ez? – vakarta a füle tövét elgondolkodva Vakarcs. – Ha japánkakas, akkor hogy lehet ott falkavezér egy… na, már ezt se tudom.
    – Azt hiszem, sejtem, mire gondolsz. Azt tudod, hogy ha kakas, akkor tyúk, de ha japánka-kas, akkor miért nem japántyúk? Ne törd a fejed, arra csak azt mondják, hogy tojó. Bár nem tudom, azok a tojások mire használhatók.
    – Szóval, akkor most az a helyzet, hogy a japánkakasok falkavezére, a japántojó lett az egyik kék bársonyszék elfoglalója. Ha jól megnézzük, a Röfiék helyére kerültek. Csak azt nem tudom, mi a baja a malacok aprócska metszett farkincájával. Legalább nem lett lyukas a bársonyszék.
    – Nem az a baj – vette ismét vissza a szót Bendegúz. A tapasztaltabbak bölcsességével si-került megfejtenie minden kérdést. – Az a baj, hogy neki nem jut más, mint egy aprócska kakaskáé, pedig milyen szépeket álmodhat a malac kunkori farkincájáról. Amúgy meg mindig az a falkavezér, akit annak választanak a falkában. Láthatod, a disznóknál Gedeon, a gúnár lett a főnök.
    – Látom, persze hogy látom. De a dicsősége nem is lett hosszú! Most, hogy egy röffenésnyi erejük se maradt, már azt gágogja, hogy ezentúl ő nem lesz falkavezér. Elég, ha meghúzhatja magát a disznóólban. A végén még a farkát is kunkorítja, hogy egyformának lássák őt a többiekkel.
    Elbeszélgettek még egy darabig arról, ki milyen ülést foglalhat el, melyik a kényelmesebb, és melyik jelent több vagy jobb abrakot. De akárhogy is volt, dolgozni nekik kellett. Ki tojást, ki tejet termelt, vagy éppen a bundáját növesztette a kánikulában is. Kinek mi adatott.

    Mielőtt még a beszélgetés unalomba fulladt volna, Brojlertyúk gondoskodott újabb érdekességről. Egyszerűen kizárta az ólból néhány régi társát. Így került ki az a kiskakas is, aki nem is olyan régen még arról beszélt, hogy nekik bizony jár a sokkal nagyobb adag búza, mert sokba kerül a kakaskozmetika. Hiába szerzett azóta némi zöld tarajdíszt, nem maradhatott a brojlerek között. Persze azt mondja, hogy nincs igazság…
    Nem unatkoztak ugyanakkor a tojótyúkok. Kezdtek amiatt aggódni, hogy a jövőben hogy a csudába fogják a kiscsirkéket tanítani? Meg aggódhattak általában a felnőttek. Nem elég, hogy a kicsiknek fogalmuk sincs alapvető dolgokról, minthogy a marha bőg és legel, a gólya épít fészket a kéményen, a csirke meg kapirgál, most még ennyi se várható. Újabban azt találta ki a Főokos Malac, hogy süldő korig ne is tanítsanak semmi részleteset. Elég, ha tudnak majd kukorékolni. Hogy a lényeg teljesen ismeretlen marad? Azzal már ne az oktatóknak kelljen foglalkozni.
    Ebből a jövendő világból már kaptak szegény állatok némi kóstolót. Nem is tetszett sokaknak, de ha valamit Röfi és Főokos kitalált, annak bizony úgy kellett lenni. Bár mintha most átvette volna a hangot a Japántyúk. Vagy éppen ezért röfögnek olyan hangosan a még moslékos vályú körül maradt disznók?

    Annyira megváltozott a röfögés hangja, hogy még Dörmit, a régi vezérkant is visszakövetelték néhányan. Hiába, akkor kár volt őt elengedni, olyan jól dörmögött mindig. Talán ha visszajönne, újra jó dörmögéseket lehetne hallani. De Dörmi hajthatatlan. Köszöni szépen, ő nem kér ebből a már erjedt, büdös moslékból. Az ő idejében mindig frissen forrázott, változatos étel jutott minden kis- és nagymalacnak, de még a sertésbőrbe bújt vaddisznónak is. Most ebből a lekvárból vakarja össze a régi falkát? Azt már nem! Nagyon jó neki így, egyszerű sertésként az élet.
    Egyetlen reménysége a disznóólnak újra csak Ajándék volt, de bizony neki se kell többé az élvonal. Meg amúgy is: minek az élvonala? Észre sem vették, csak amikor összedőlt, hogy bizony saját maguk túrták szét az ólat. Így már nincs is igazi falka, csak egy rakás disznó.
    Nem úgy a sárga kiskakas udvarában! Mert minden győzelem idején újra kell választani a kakasokat, hát ott is összehívták a népgyűlést. Úgy is lett, ahogy arra mindenki számított: Ol-dal és Váltó harcából megegyezés született és Oldalváltó lett a falkavezér-kiskakas. Így aztán már olyan hangosan kiabálhatott, ahogy a torkán kifért. Világgá kukorékolta, hogy ő bizony nem fél senkitől, és mindenki vegye tudomásul, hogy mivel az övé lett a legnagyobb kékfészek, neki egyszerűen jár a szemétdomb teteje is, neki kell lenni a főkukorékolónak. Mert ő megmutatta…
    Azért Gyalogfutó régi csapata sem hagyta magát olyan könnyen elűzni a jó helyekről. Csámpi Hápi, az új vezértyúk (vagy hogy is kell ezt mondani?) előállt egy új, mindenkinek tetsző, így mindent elsöprő javaslattal. Úgy gondolta, a listázott legkövérebb állatok járuljanak hozzá a farm teljes felújításához. Legalábbis a tatarozásához. Na jó, elég, ha egyáltalán lakhatóvá teszik.

    Ami azt illeti, mégsem tetszett ez mindenkinek. A legkövérebbek azt mondták, hogy ők bizony nem is a legkövérebbek, mert csak annak írták őket. De mi van azokkal, akik nem mondták el a mérlegeléskor, hogy van ám még nekik egy kicsi itt is, ott is, csak éppen akkor fogyasztottak, mint a bokszolók. Másokat még meg sem kérdeztek, így meg se mérhettek. Ugyan miért éppen azoknak kelljen fizetni, akik bevallották a túlsúlyukat?
    – Sebaj! – örült Csámpi Hápi. – Akkor majd azok adakozzanak némi kukoricát, akik vala-milyen szalagot, vagyis rangot viselnek. Meg egyáltalán, a piros baromfik. Még én is adok egy néhány szem kukoricát.
    Így már kissé jobban érezték magukat a hétköznapi, parlagi tyúkok, még a marhák is boldogabban bőgtek. Hát még akkor, amikor kikukorékolták, hogy Bátorgomb minden csapattársa kénytelen bedobni egy-egy maréknyi búzát a közös zsákba! Már azt is alig vették észre, hogy a zsák alján hatalmas lyuk tátong.
    Pedig nagy szükség lett volna arra a kis tartalékra. Egy hatalmas vihar elfújta az összes maradék gabonát, a farmon meg szinte semmi nem maradt a vetésből. Jó, ha egy kis krumpli jut majd mindenkinek. Vetni kellene majd a gazdának, de ha nincs elég mag, nem lesz termés.
    Szinte mindenki a viharral és az üres magtárakkal volt elfoglalva. Brojler Tyúk körül is kezdett némi vihar kialakulni, de erről nem akartak tudomást venni. Csak a két kutya hegyezte a fülét. Jól hallanak? Ennyire más lett a hangja? Mintha ő is kukorékolni akarna.

    – Te, Bendegúz! Nekem ez már megint olyan furcsa. Akár azt is mondhatom, hogy büdös, pedig nyomják a ventilátort rendesen.
    – Jól érzed. Azt nem vették figyelembe, hogy ez a ventilátor csak keveri a bűzt, de az azért még elszáll mindenhova. Tudod, volt már egy hasonló eset. Akkor valaki azt hitte, hogy abba a kocsmába csak szeplős emberek járnak. Aztán kiderült, hogy csak a macska szart a ventilátorba. Szegény Brojler azt hiszi, hogy így ő maradhat a kakasülőn, de csak úgy néz ki. Addig variált, amíg sok kakasa elhagyta a csapatot, most meg majd jön Oldalváltó. Szépen, lassan a szárnyai alá veszi a maradék brojlereket. Aztán meg, ahogy lenni szokott, rájuk is ül. Onnan már tényleg egyszerű lesz minden: már gondolkodni se kell, csak bólogatni a sárga kiskakas minden egyes hangjára.
    – De azért néha kitakaríthatnák az ólat meg a ventilátort maguk után – reklamált Vakarcs. – Így később is dőlni fog a bűz. Hiába lesznek olyan kevesen, a trágya csak trágya marad…

    A kiskutya másra is panaszkodhatott volna, hiszen gondoskodtak néhányan a kavarásokról. Már nagyon régen üres volt egy magasságos hely, a Nyárlúd fészek. Ő szokott legföntről igazságot tenni az egymással pereskedők között. Már annyiszor nekifutottak, de valahogy soha nem sikerült elérnie szegénynek még a peremét sem. Volt már több induló is, de már mind visszalépet. Ez az egy maradt. Mindenki megígérte, már a sokadik nekifutásra, hogy segítik a bejutást, de a végén mégis elgáncsolta valaki.
    Legjobban a Szürke Szamár volt felháborodva. Hogy lehet az, hogy ha mindenki megígér valamit, az mégsem úgy lesz? Mert neki ígéretet tettek!
    – Ez igazán nem illik! Itt valaki hazudik!
    – Ez komoly? – értetlenkedett Vakarcs. – Ő még mindig nem hiszi el, hogy itt mindenki csak hazudik?
    – Látod jól, milyen itt a helyzet. Hidd el, Szürke még magának is hazudik. Vagy egyszerű-en csak a saját álmait keveri össze a valósággal – válaszolt egy ásítás közben Bendegúz. – Csak azt tudnám, hogy lehet egy ekkora szamár ott, ahol ez van.
    – Hát nem emlékszel? Fényestollú, a gyöngytyúk tette oda tulajdonképpen. Ha ő nem akar annyira Szürke lenni, most nem egy szamár ordibálna mindenbe.
    Dehogynem emlékezett Bendegúz. Nem lehet azt elfelejteni. Ő inkább arra gondolt, nem tudja, hogy juttathatta éppen a szamarat ide Gyalogfutó csapata. De már mindegy. El kell viselni ezt a már majdnem elviselhetetlen ordibálást.
    – Csak legalább az esőt érezné meg, mint egy rendes szamár, de arra nem reagál. Pedig akkor nagy hasznát vehetné az egész farm.
    Nem tehettek semmit a kutyák annak érdekében, hogy valamit is javuljon a helyzet, hát abbahagyták a morgást. Ezzel aztán semmire nem mennek, hát akkor meg minek?

    Akkor kapták fel a fülüket, amikor Szikrataraj egy félrecsúszott kukurikúval azt javasolta, hogy a következő főkukurikú választáskor csak olyan indulhasson a megtisztelő címért, aki eddig nem került egy kicsit sem a trágya közelébe. Legalábbis annyira közel nem, hogy a szaga érezhető legyen.
    – Akkor meg mégis kire gondolhat? – törte a fejét Vakarcs. Hamarosan csatlakozott hozzá Kázmér is, így Bendegúz vezetésével megkezdődhetett az együttgondolkodás. Ennek eredményeképpen semmire nem jutottak – ahogy ez lenni szokott ilyenkor. Bendegúz, mint főnök végül is kimondta azt, amire titkon mindenki gondolt.
    – Szerintem ő maga sem tudja. Talán egy ma született bárány megfelelne, de olyan egyik csapatban sincs.
    – Egyetértek! – kiabált lelkesen egy kiscsirke, leendő kiskakas, Újdonság. – Fiatalítani kell, majd mi megmutatjuk, hogy milyen is a friss vezetés. Mi már szereztünk egy kis tapasztalatot, és még büdösek se lettünk.
    – Azt hiszitek, hogy nem érezni rajtatok, hogy hol is nőttetek fel? De talán még tudjátok titkolni, hát esetleg lehet róla szó – estek gondolkodóba az idősebek.
    – Azt már nem! – hangoskodott Kappan úr, és környezete. – Ti még nagyon fiatalok vagy-tok, semmi tapasztalatok nincs a komoly dolgokban. Majd, ha már vezettetek baromfiudvart, beszélhetünk róla!
    Ezt már nem értette Bendegúz sem. Hogy lehet az, hogy majd akkor kezdhet tanulni, ami-kor már sokat tud? A házában visszabújva abban állapodott meg önmagával, hogy ez is amolyan politikus-logika. Semmi ésszerű nincs benne, de jól hangzik. Egy darabig elrágódhatnak rajta, mint egy gumicsonton. Igaz, annyit is ér…
    Amíg Bendegúz ezen rágódott, a disznóól környékén is megélénkült az élet. Mióta Dörmi nyugdíjba vonult, leginkább csak visításokat lehetett hallani, néha erőszakos röffenéssel. Újabban már vészjósló hangok érkeznek abból az irányból. Mintha lakodalomra készülnének az emberek, egyre többen tűnnek el Röfiék közül. Hiába, ha már a disznóól is összedől, nincs hol elbújni a kés elől!

Megjegyzés: (folyt.)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: ZsuzsaMarietta
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 321
Regisztrált: 0
Kereső robot: 23
Összes: 344

Page generated in 0.2898 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz