Navigáció


RSS: összes ·




Krimi: 63/11/22

, 446 olvasás, decseilaszlo , 1 hozzászólás

Ezerszín

1963. november 24.

Meggyilkoltak. Éreztem a körülöttem állókon, hogy nem éppen olyan embernek tartanak, akit meghívnának egy vasárnapi ebédre a házukba, ahol nyugodtan, apró kortyokban innánk a vörösbort, miután jóízűen elfogyasztottuk a többfogásos ebédet. Ahogy ezen gondolkodtam, egy férfi kilépett a tömegből, és közvetlen közelről golyót eresztett belém. Csodálkozva néztem az elkövetőt, de ugyanakkor megértettem, miért kaptam ilyen megtorlást. Azt hittem, az jön, amit az emberek többsége állít ilyenkor: vártam, hogy leperegjen előttem az életem. Gyerekkor, ifjúkor, csajok, szex, drog, pia. Mindezek helyett csak az előző két nap történései futottak át agyamon.

1963. november 22.

12 óra 28 perc

Miközben az emberek gyűrűjében húzott a mély, egyszerre úgy éreztem, mintha odazuhantam volna. A dallasi tankönyvraktár 6. emeleti szobájának padlójára. A nap beverődő fényétől alig bírtam kinyitni a szememet, de retinám lassan hozzászoktatta agyamat a sugárbombához. Feltápászkodtam és körülnéztem. Nem ismertem a helyet. Könyvek mindenfelé becsomagolva, mintha arra várnának, hogy egy szegény afrikai faluba jussanak el, ahol nemhogy tankönyvre, de még kenyérre sincs elegendő pénze az ott élő srácoknak. Tekintetem megakadt az ajtó fémkilincsén. "El az ismeretlenből!"- gondoltam magamban. Talán egy lépést tettem is az ajtó felé, de ekkor valami megfoghatatlan arra késztetett, hogy az ablak felé nézzek. A beáramló fény oly mértékben ontotta rám a sugarait, hogy még az eget is képtelen voltam kivenni. De hirtelen a hallásom kiélesedett. Embertömeg hangját véltem kintről felfedezni. Lassú, határozott léptekkel közelítettem az ablak felé, ahol lassanként kitárult előttem a világ. Az épület előtt egy hosszú, széles út terült el, amit két oldalról emberek ezrei szegélyeztek, kezükben hurkapálcikán az amerikai lobogó kicsinyített változata. Volt, aki éljenezve lengette, más meg csak állt vele, másik kezével karonülő gyermekét fogva. Boldognak tűnt mindenki, aki ott állt. Bár pusztán a melegtől meg lehetett volna halni, valami fentebbvaló ok miatt senkit sem érdekelt ez a tény, hiszen mindenki várt valamire. Csak később derült ki számomra, hogy mi volt az. Ahogy az ablakpárkányra támaszkodva néztem a fürkészve a tömeget, tekintetem az út túlsó oldalán álló kisgyerek arcán állt meg. Arca sugárzott a boldogságtól. Nyilván nem értette, hogy mi zajlik körülötte, hiszen annyira kicsi volt, és tudta, ő a játszótéren érezné jól magát. De édesanyja annyira hipnotizálta, hogy a gyermek átvette szüleje érzéseit, és abban a pillanatban ő is felnőttnek érezte magát, aki büszkén vallotta magáról, hogy ő nem angol, nem francia, hanem amerikai. Mosolyogtam. Ennek ellenére mégis melegség árasztott el, mialatt néztem őket. Továbbvándorolt tekintetem. Két részeg alakot vettem észre a tömegben, akik piásüveget fogtak a kezükben, és mintha zászló lenne, azt lengették egyre csak a magasban. Zsíros, megőszült hajukból és szakadt ballonkabátjukból ítélve nem érdekelték őket a körülöttük állók. Bár részegen kit érdekelne. Ahogy az egyik - most már nyilvánvalóan hajléktalan – férfi bajszos arca alatt megpillantottam hiányos fogsorát, és azt számoltam, hogy vajon hány hiányzik, a moraj, amit ez az embersereg hallatott, felerősödött. Hirtelen kibővítve figyelmemet, tekintetemet - ahogy az emberek is – az utca bal vége felé fordítottam. Hat pár motorosrendőrt vettem észre. Igaz, még messze jártak, de könnyen kivehető volt fekete bőregyenruhájuk, fejükön a fehér bukósisak, szemük előtt a fekete napszemüveg. Szigorú, kétsoros oszlopban haladtak az út közepén. Fekete bőrkesztyűjükben szilárdan fogták a kormányt. Mindig is csodáltam őket. Az elhaladó rendőrkonvoj után körvonalazódni kezdett egy ugyancsak fekete, nyitott tetejű limuzin. Nagyon lassan haladt. Csak hosszú percek múlva láttam, hogy kik ülnek benne. Hirtelen elfogott egy furcsa érzés, de nem volt semmi kétségem. Ebben a pillanatban az ablak mellé tévedt figyelmem. Eddig nem vettem észre az ablak mellett álló Mannlicher-Carcano típusú távcsöves puska. A puska mellett pedig három 6,5 milliméteres lőfegyver. Honnan tudom én ezt?- kérdeztem döbbenten magamtól. A limuzin már szinte az ablak előtt haladt el. Honnan tudom?! Egyáltalán miért van itt?! – kérdeztem magamban. És abban az elkeseredett pillanatban, amikor ezt a kérdést feltettem, egy hang arra késztetett, hogy felvegyem a puskát és betöltsem azt. Tár ki, töltény be, tár lezár. Rátámaszkodtam az ablakra, belenéztem a távcsőbe, és… vártam. Nem éreztem semmit. Nem izgultam, nem vert gyorsan a szívem, nem történt semmi. Ez lennék én? Egy hidegvérű…? Míg agyam gondolkodott, a testem cselekedett. Öt másodperc, három, pontos lövés. Vége van. Megtörtént. Nincs már visszaút. Kívül a kétségbeesés és zűrzavar, belül a csend és a nyugalom. Kétségtelenül olyat tettem, amit az egész világ meg fog tudni, évekig erről beszélnek és az utókor is félve emlékezik vissza erre a pillanatra. Fura módon elöntött a büszkeség. Emlékezni fognak erre a napra. Mindenki félni fog attól, aki a lövést leadta. Mindenki gyanús lesz, mindenki félni fog mindenkitől. Mindenki. Egyedül én fogom tudni az igazságot. Egyedül én. A mélyből rohanó lépteket hallottam. Jönnek. Gyorsan kellett cselekednem. Az ajtóhoz rohantam, határozottan ajtót nyitottam, és mintha abban a pillanatban más ember lettem volna, nyugodtan vettem utamat a lépcsőn lefelé. Egyre csak erősödtek a léptek. Felém jöttek. Vagy elkapnak, vagy nem. Nincs hova menekülnöm, tehát nincs értelme szaladni. Viszont akár el is kaphatnak, ha szembe jönnek velem. Megpróbálom. Akár sikerülhet is. Csak nyugodtan. Nyugalom. Menni fog. Bal láb, jobb láb.

12 óra 31 perc

- Ki maga? Mit csinál itt?! Válaszoljon!- ordították a képembe.
Figyelj, te hülye! Nyugodtan vedd a levegőt! Meg ne próbálj ledermedni! - Itt dolgozom a raktárban. Minőségellenőr vagyok. Éppen az ebédemet akarom elfogyasztani, ha megengedik.- válaszoltam.

Mialatt ezt hazudtam, a zsaruk máris elhagytak, és rohantak felfelé! Még két emelet! – ordították. A hatodikról lőttek! – ordították azoknak, akik már elől jártak. Szép teljesítmény. Csakhogy már nem találtok ott senkit. Lemaradtatok. Így van ez. Egyszer fent, egyszer lent. Az épületből kilépve rápillantottam a raktár épületére. Elm Street. Legalább az utca megvan. Büszkeséggel telve, felszegett fejjel indultam el, egyre csak távolodva az épülettől.

13 óra 36 perc

Nem bírok a filmre gondolni. Mi a francért kérdezősködött az a hülye rendőr? Minek állított meg? Ha nem teszi, akkor már rég otthon lehetnék. A rohadt életbe! Nem tehettél mást! Nem tehettél mást! Túl sokat kérdezett az a barom. Higgadj le! Megtörtént! Nem tudsz ellene mit tenni! Koncentrálj a filmre! Röhögj, sírj, légy közömbös, de ne gondolj az elmúlt bő egy órára. Higgadtság. Megy ez… megy ez… Valakik jönnek. Rendőrök léptek be a kinyíló ajtón. Balra néztem. Mit kereshetnek itt? Valaki személyleírást adott rólam?! De hát… nem látott senki! Vagy mégis?! És mi van, ha egy bamba öregasszony unalmában az utcát nézte, amikor lelőttem azt a Tippit nevezetű rendőrt?! Jól van. Továbbmentek! Talán megúsztam…

1963. november 24.

11 óra 20 perc

Végül mégiscsak elkaptak. Azt hittem megúszom ott a moziban, és el tudok húzni minél messzebbre, de végül nem bírtam kibújni a macska karmai közül. A rendőrgyilkosságot le akartam tagadni, de mit képzelek? Ha mégis sikerülne bebizonyítani, hogy nem én tettem, akkor is, mit változtatna a dolgon? Na mindegy. Túl vagyok rajta. Irány az állami börtön. Míg elítélnek, addig is legalább jól telezabálom magam. Itt van ez az embertömeg és két ügynök, akik karonfogva visznek. Nem sütöm le a szemem. Minek tenném? Nem vagyok beszámíthatatlan. Tudatosan tettem. Vállalom. Büszkén. Alig vettem észre, hogy kilép valaki a tömegből. Az enyhe tompa fájdalom a mellkasomat érte. A földre zuhantam. 11 óra 21 perc.


A kórházban ébredtem, iszonyatos fájdalmak közepette. Orvosok vettek körül, akikre megvetően tekintettem. Minek álszenteskednek? Tudják, hogy mit tettem, egyikük sem akar élve látni. Azért küzdenek, hogy utána a két saját lábamon tudjak beleülni a villamosszékbe? Ugyan már! Mindenki tudja már, hogy mit tettem. Tudjuk, hogy mi várna rám. Ahogy ezen gondolkoztam, lágy, alig kivehető beszédre lettem figyelmes, amiből kihallottam egy nevet: Ruby. Csak nem? A nightclub-tulajdonos? Ő lőtt volna le? Hát elég jó munkát végzett, meg kell hagyni. Jól irányzott lövés a mellkasomra. Ha kicsit feljebb céloz, akkor már minden orvos az esti híradót nézhetné egy sör mellett az otthonában, az asszony mellett, azon gondolkodva, ki a franc tehet ilyen szörnyűséget? Úgy esett, hogy ők nemcsak megtudták, de látták is az arcomat közelről. Nézzétek! Igen! Ez vagyok én! Én tettem! De azon nyomban átfutott az agyamon a különös érzés. Mit ér az egész, ha nem élhetem túl ezt? Mi értelme volt az egésznek? Megérte? Mit kerestem én ott? És Ő? Miért volt ott? Kérdések tömkelege keringett a fejemben. Büszkeségem átcsapott önsajnálatba. Francba… jól megcsináltam magamnak. Szám szóra nyílt: "Csak egy balek vagyok." 13 óra 7 perc. Lassan elsötétült a világ. Jól megcsináltad, de legalább bevonulsz a világtörténelembe. Iskolát nem neveznek el rólad, de minden mocskos bűnöző ismerni fogja a neved,
Lee Harwey Oswald.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Krimi
· Írta: decseilaszlo
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 64
Regisztrált: 1
Kereső robot: 26
Összes: 91
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.0738 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz