Elhalkult a lámpa fénye,
tompán és unottan motyog
- régi idők letűnt regénye:
csak pislákolnak a sorok.
Unatkozik a könyv a polcon,
magát többször kiolvasta -
az új szavakra vágyik folyton,
mint vándor az új kalandra.
A csöndet hallgatja a zene,
selyemben úszik a dallam;
a semmi lágyan moccan vele
s mélázik a néma zajban.
Elhalkult a lámpa fénye,
a függöny álmos baldachin;
lomhán lebben meg a széle -
mint víz az álmok partjain.
Egy nyíló virág levelével
szellő játszik a komódon;
közben kint már vár az éjjel,
hogy az ajtón belopózzon.
S a fehér komód szótlan mered,
minden fiók egy-egy titok;
tán' ő tudja, hogy hová vezet,
ha az éjnek ajtót nyitok.
A szoba most békés és nyugodt,
akár a lélek tánctere:
a minap megtelve harsogott,
de mára csönddel lett tele.
Elnémult a lámpa fénye,
emléke csak lopva mozog
- régi idők letűnt regénye:
mind elkoptak már a sorok.
Megjegyzés: Sillgasse, 2013. október 27.