Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Nyugati téri szösszenetek - VII.

, 376 olvasás, P.Palffy_Julianna , 15 hozzászólás

Ezek vagyunk

Íti

Ronda felhők gyülekeztek a tér felett, cafrangos, szürke dunyhák takarták el a legapróbb résnyi kéket is az égből. A csontokat átjáró, a kabátokon áthatoló dermesztő téli szelek még messze jártak, de a hamvas nyári reggelek léleksimogató érintése már távolabbi tájakon kényeztette a koránkelőket.
A tér a szokásos reggeli képét mutatta, emberek és gépjárművek érkeztek, távoztak, várakoztak, némely történések, sorsok összemosódtak, összeforrtak, netán elszakadtak, vagy éppen elmentek egymás mellett.
Aki az aluljáróban éjszakázott, most nem érzett a fenti világból semmit, a háttér – az életük – fényévnyi távolságra volt már a valamikori valóságtól, s a rongyokba csavart öntudat is csak a mennyezet málló vakolatán szerteágazó csillagrepedésekből képzelt magának égboltot a feje fölé. A kivetettek hálószobája, ahol a rongyok és a papundekli egyelőre még felfogták a padló kíméletlenül sugárzó hidegét, csupán pillanatnyi menedéknek számított.

A kivilágított kirakat előtt ülő, a másik álmát őrző szerencsétlent nem érdekelte a széles folyosón elhaladó lábak tömege, lehetett bár az csizmás, tornacsukás, netán tíz centi magas körömcipős, ő csak a kezüket nézte, vagy a szatyrukat, és megpróbálta kitalálni a lassuló léptekből, ki lesz ma épp olyan kegyes, hogy odavetett pár fillérrel, esetleg egy könyörületből eléjük tett felvágottas zsemlével megkönnyíti az életüket. A koszos, koszlott pokróc alatt szuszogó, húgy- és alkoholszagú férfi kizárólag akkor nyitotta ki a szemét, ha a feje mellé kitett, elnyűtt fejfedőben megcsörrent valami. Nem nyúlt azonnal érte, megvárta amíg az adakozó továbbhaladt, aztán lassan kinyújtotta a hetek óta mosdatlan kezét, és kimarta a pénzt a kalapból.
Kettőjük ismeretsége nem volt réginek mondható, kényszer szülte együttesük a belváros egyik elhagyatott kapualjában köttetett tavasszal, a hóolvadást követően, az első langyosabb hajnalon. Ha a társának jókedve kerekedett, minden falatot megosztott vele, de ha sikerült hótrészegre innia magát – hetente nem is egyszer –, megesett, hogy trágár szavak kíséretében bántotta őt. Néhány sebe, csontja most is bánta a férfi két nappal ezelőtti bódulatát. Nem volt más választása, még ez is több volt annál, mint amit remélt. Sokáig egyedül rótta az utcákat, kukák szemetéből válogatta a maradék, kidobott élelmet, és soha senki nem sajnálta meg annyira, hogy egy jó szót szólt volna hozzá. Az alakja nem volt szemrevaló, formátlan, sovány testéhez aránytalanul apró lábak tartoztak, és fésülhetetlen lobonc lógott a homlokába, eltakarva bogárfekete szemeit. Hajléktalanok között élt, ám legbelül csodára várt. Nem tudta, milyen az a csoda, számára megnevezhetetlen, mégis valami olyasmi jó dolog, ami azelőtt történhetett vele mielőtt utcára került. Agytekervényei leghátsó zugában ott rejtőzködött az a mákszemnyi emléktöredék, hogy volt valaha ilyen az életében. Néha egy illat, egy mozdulat, egy rebbenésnyi kedvesség felidézte benne a morzsányi boldogság érzetét.

A csörrenés sokkal erősebb volt az előzőeknél. A kalapba dobott pénz gazdája bakancsot viselt, és úgy nézett ki, nem áll szándékában továbblépni. A rongyokból kinyújtott kéz először csak kaparászott a forintok után, majd meglepődve tapasztalta, hogy nemcsak érmét talált, hanem összehajtogatott papírt is. A hajléktalan férfi hitetlenkedve nézte a bankókat, és nagy nehezen felfogta, hogy valamilyen szerencse folytán jól kezdődik a napja. Lassan emelte egyre feljebb és feljebb a tekintetét, a bakancsokról a katonai gyakorló nadrágon keresztül egészen az előtte álló fiatalember arcáig. Szigorú szemek néztek vissza rá, és a hangja bár nem volt erős, de annál határozottabb.
- Elviszem a kutyát. - mondta kijelentő módban, visszautasíthatatlanul.
- Tőlem aztán viheti! - válaszolta amaz kissé meghökkenve. - Sokra ugyan nem megy vele, mert buta korcs ez a dög, de emmá' legyen a maga dóga! - tette hozzá rögvest bátrabban, amikor látta, hogy a váratlan ajánlattevő nem reagál a pimasz megjegyzésre.

A bakancsos leguggolt a kutya elé, először óvatosan csak a kezét szagoltatta meg vele, majd lassan és finom mozdulatokkal megsimogatta a fejét, utána a füle tövét vakargatta egészen addig, amíg a kutya ellazult. Később felállt, pár lépéssel arrébb ment, és halk szóval hívta magához az állatot. A kis koldus bátortalanul indult meg felé, kétszer is megállt közben, de megnyugodva látta, hogy megvárja őt.
Az aluljáróban közlekedők, öltönyös és nem öltönyös férfiak, alig-szoknyás, cérnavékony és nem cérnavékony kamaszlányok, divatosan és nem a napi divat szerint öltözött nők, lányszíveket dobogtató, csinos fiatalemberek és direkt topisan lógó farmernadrágos fiúk, szerény ruhát viselők és még szerényebb viselettel rendelkezők, pillantást sem vetve rájuk siettek tovább.
A lépcsőn ember és kutya már egy ütemben léptek, s odafent a körúti hajnal álmos szürkesége úgy fogadta őket, mintha öröktől fogva összetartoztak volna.


***

Íti (alias E. T.) - mert a nevét először a csúnyasága, de talán mégis inkább az érzékenysége miatt kapta –, azóta boldog családban él bakancsoséknál.
A csoda szinte észrevétlenül, egyszerűen történt meg, varázsigék és varázspálca segítsége nélkül. Csupán emberségből…

Megjegyzés: az én kis "lelencem" emlékére

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: P.Palffy_Julianna
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 8
Regisztrált: 0
Kereső robot: 17
Összes: 25

Page generated in 0.0416 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz