Az ébredő dolgok lágy neszében,
terpeszkedő kis pára-köd vegyül,
napsugarak szöknek fel az égbe,
a fák arany nemezei közül.
Cinkéket fenyőhegyek fogadják,
toboztálból csipegetnek bőszen,
dorbézolva eszik szárnyas magvát,
el-elbújva fekete ürömben.
Még feltűnnek néhol szőke méhek,
hol mézet szitál a babérvirág,
törtfehér fürtjeik összeérnek,
Viaszlevél darazsat invitál.
Nyár, pillantásod meddő távlata,
hol vonz, hol eltaszít már magától,
még tétovázó lángod látva ma,
csendesít az ősz múltad zajától.
Az ég fakó itatóspapírját,
bodros felhők karca telerója,
elvesztetted játékod manírját,
s elgurul léted üveggolyója.