Forgót árultam a téren,
kenyeret loptam, vártam a tavaszt,
voltam dolgos és tétlen,
voltam, aki szívet szerelemre fakaszt.
Szerető, ha éppen akadt,
másnap a magány egyetlen barátja,
ki sírva anyja után szaladt,
arany dicsőségnek voltam karátja.
Szentek felett glória,
ördögöknek voltam tüzes villája,
kinek egyet kellett szólnia,
s földbe csapott dörgő villámja.
Cseléd vagy éppen inas,
szép nevem is volt: ide gyere!
voltam fújtató Szilas,
gázolva őseim emlékeibe.
És önzetlen szerelem,
néha maga, a viszonzatlan mámor,
önmagamnak adott kegyelem,
létezésem legjavából.