táncol az éjnek évadja,
a szerelmet nem, csak az éjt adja,
kavargó láng és förgeteg benne,
szemét az eredő vér marja.
sárgul az álmos napkorong,
sugara elvész, majd jajong,
széllel a búja magosra röppen,
darazsa a fűben hajba dong.
lépdel a karcsú alkonyat,
lépte, mint selymes hajfonat,
játszik a léggel, mosolyra vált
hisz csókkal köszönti arcodat.
moccan a rétek tengere,
villan a zivatarnak szeme,
ölelő hangod magába zár, ha
lázadok folyvást ellene.
a nyár megterít az asztalon,
mi egykor kert volt, gazhalom,
létünk immár egymásnak örvend,
szerelmed égig magasztalom.