Mint szanatórium vitriol-csendjében,
-kámforillatos-mentolos lebegéssel-
körbejárt a béke oltalommal, s megfért
a rámpák rejtekében… Csak a sötétben
lebegett még néhány elszakadt pókfonál.
Halálra unta hálójában magát egy
fekete özvegy, majd mélázva tovább állt…
Mindjobban szokta a szemem a fényt, annál
inkább, csak foltokat kerestem a napban…
Saját bolygót vágytam én is, akár a Kis herceg.
Lecsukott szemhéjam alatt sűrű repkény termett.
Vágtam garmadába. Mint álomlovas jó vitéz,
világmegmentő dalia, maga az Oltalom.
Szabadító, ki rendet tesz a sötét oldalon.
Ám akkor a templom homlokán a toronyóra
ötöt a csendbe belekondult, majd harang szólalt.
Riadtan ébredtem fel, rebbentve könnyű sóhajt…