Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Iphone-tól a tehénig 6.

, 299 olvasás, Securus , 0 hozzászólás

Ezerszín

Miután reggel megetettük a teheneket és a többi állatot, Gábor felkiáltott:
- És most kiganézzuk a lovakat!
Erre a kijelentésre, rögtön felkaptam a fejem, és úgy néztem rá, mint egy őrültre.
- Azt már nem! – ráztam a fejem – Nem fogok hajnalok hajnalán lószart szedegetni egy lapáttal!
- Nagyon jól mondtad. Látom már csináltad te is! – csapott a vállamra kedvesen.
- Nem, és nem is fogom! – tiltakoztam.
- A kecskefejésre is ezt mondtad, és látod, mégsem volt olyan rossz!
Őszintén szólva, valóban nem volt olyan vészes, mint amilyenre számítottam, de hogy lócitromot szedegessek… Az kizárt! Így lassan, és óvatosan megfogtam nagybátyám vállát, és a lehetőleg legjobban artikulálva, elszótagoltam neki:
- Gábor, én nem fogok kiganézni, semmiféle ólat/istállót.
Gábor csak nagyokat pislogott, majd megfogta a kezem, és húzni kezdett. Elkezdett ráncigálni, én meg a lendülettől a földre huppantam, és sikítozni kezdtem.
- Eressz el! Nem! Ezt nem teheted! Nem kényszeríthetsz!
Megkaparintottam az utamba álló első tárgyat, ami egy szék lába volt. Hát Gábor elég erős, azt is vonszolta magával. Úgyhogy úgy nézhettem ki, mint egy őrült. Még szerencse, hogy a szomszédjainknak más elfoglaltsága is akadt, mint, hogy engem bámuljanak, ahogyan 16 éves létemre sipákolok egy kerti bútort húzva magam után. Lassan egyre kínosabban kezdtem érezni magam, így inkább elkussoltam, elengedtem a széket, kirántottam a karom Gábor szorításából, és felegyenesedtem.
- Van két lábam, tudok én menni magamtól is. – jelentettem ki, miközben leporoltam a ruháim.
A terv az volt, hogy mikor végre szabad leszek, elszaladok, csak éppen azt nem tudtam hova, így kénytelen voltam megvárni, míg Gábor megfordul, és akkor uzsgyi, elbújok valahol. De sajnos átlátott rajtam, ezért csak ennyit mondott:
- Jól van Fanni, de csak hogy tudd. Nekem is van két fülem, és két szemem, így úgyis megtalálnálak.
Hát ez nem jött össze.
- Oké. Menjünk a lovakhoz szart lapátolni. Juhé. – sóhajtottam, és fojtattuk utunkat az istálló felé.
Mikor beléptünk, borzalmas látvány fogadott. A szalma vagy széna (nem tudom megkülönböztetni) tiszta barna volt a lócitromtól, és mindenhol legyek repkedtek. Csodálatos.
- Én oda be nem teszem a lábam! – mutattam az egyik boxra. Feltehetően Tücsökére.
- A te lovad, neked is kell gondoskodni róla. – magyarázta Gábor. Ő már elkezdte a munkát.
- Ez nem ér! Zorán sokkal kevesebbet pakolt! És Tücsök nem is az én lovam. A te lovad, csak én ülök rajta. – tiltakoztam.
- Fanni. – kezdte, miközben letette az ásóját – Arról én nem tehetek, hogy az egyik ló többet szarik mint a másik, és arról sem, hogy ezt bizony a lakhelyükön teszik, azt viszont tudnod kell, hogy ez bármennyire is fáj, nekünk kell gondoskodni arról, hogy még az istállók is tiszták legyenek. A kecskefejés pedig nekünk is pozitívum! Már akinek. – tette hozzá, mikor felemeltem a mutatóujjam – Tudod, hogy én mindig szívesen láttalak, látlak az én házamban, de ahhoz, hogy itt legyél, segítened kell. Úgyhogy, légy szíves fogd meg azt a lucskos ásót, és takarítsd ki az ÉN lovam részét!
És ezek után egy szó nélkül takarítottam a lócitromot, és borzalmasan éreztem magam. Mindig csak hisztiztem, amíg itt voltam, és semmi nem volt jó. Gábor pedig csak tűrte, és tűrte, és csak most akadt ki. Legszívesebben bocsánatot kértem volna, de már megtanultam a szüleimtől, hogy akkor csak fojtatják a prédikációt. Úgyhogy csöndben maradtam, és amilyen tisztára csak tudtam, olyan szépen kitakarítottam az istállót. Nem csak Tücsök bokszát!
Mikor végeztem, Gábor már nem volt ott. Azon sem csodálkoztam volna, ha miközben én magamba fordulva tisztítgatok, ő öngyilkosságot követ el, például felakasztja magát a birsalmafára, vagy direkt eltűnik a búzák között, hogy éhen és szomjan haljon a tűző napon.
A viccet félretéve, Gábort a tehenek között találtam meg, ahogy az egyiket simogatta.
- Szia. – köszöntem neki, úgy általánosan.
- Szia. – visszhangzotta szomorú hangon.
- Mit csinálsz? – kérdeztem tőle minél kedvesebben, miközben leültem a mellette lévő vödörre.
- Gondoltam, meglátogatom Bözsit. Ő mindig megnyugtat. – ölelte meg Bözsit (?).
- Ó. – néztem le a csizmám orrára.
Egy darabig hallgattunk, majd Gábor megszólalt:
- Sajnálom, hogy kiabáltam veled.
- Én sajnálom, hogy paraszt voltam. Azaz, hogy inkább nem voltam. – néztem bele a szemébe, és megöleltük egymást. Igen. Nálunk ennyi egy kibékülés. Nem úgy, mint anyáéknál. Azóta sem hallottam róluk. Gondolom, fel sem akarnak hívni.
Az idill pillanatot egy tehén zavarta meg, amint belefejelt a hátamba, ezzel ellökve Gábort is, egyenesen Bözsinek, aki úgy megijedt, hogy belerúgott a tejbe, így kiborítva azt. A láncreakciót csak egy hangos röhögéssel nyugtáztuk, és bementünk a házba.
- Mi újság a tyúktáp adagoló készülékeddel? – kérdeztem Gábort az étkező asztalnál ülve.
- Téves számot hívtam. – válaszolta a fejét csóválva.
- Sajnálom.
Hát nem kaptam választ, de így is megértettem, hogy nem sikerült megszerelni, ennek örömére, azaz bánatára felmentem a szobámba, akarom mondani, a nem szobám szobámba. Mennyit hibázok én ma.:)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Securus
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 26
Regisztrált: 2
Kereső robot: 15
Összes: 43
Jelenlévők:
 · boszorka
 · Öreg


Page generated in 0.044 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz