… mint régi filmen a karcolások
múltat idéző csíkjai,
csévélődnek alá napok,
tekercsünkön a celluloid
egyre fogy…
… homokszem került a gépezetbe,
könyörtelen nyoma megmarad,
sérülünk, akár porszemtől
a filmszalag,
lélekhegek ragasztása
nem hagy csak kedély-nyomot,
a működés már nem hibátlan,
a gépész néha felzokog…
… perforálódunk törött orsón,
mögöttünk marad:
kiscipő, iskolatáska,
tarisznya és palást,
félszeg csók, vágy- ölelés,
gyereksírás-nevetés, lázas rohanás,
aggódás-féltés-féltékenység,
szótlan dac-gyűlölet,
s a színek:
élet-pirosak, igenlő sárgák,
lila szertelenek,
reménylő zöldek, ölelő barnák
és harag feketék,
pereg a film,
a szereplők fogynak,
marad a kék,
marad az én,
mindig legvégül,
közeledik a végtelen,
karcok futnak elém,
jó ismerősök,
ajkam vértelen,
erőtlen léptem
alá simul az út,
vezet;
"hittem lépteim őrzi,
pedig csak jött velem."
Megjegyzés: Az idézet Az út című versemből való.