Ragyog a gyöngyszín holdfény,
s mint csöndes zuhatag
hull alá a vén Dunára,
megfürdeti a holdsugárban
a karcsú hidakat.
A lusta folyó partján
csendes éjszakában
rejtőznek az öreg házak,
kattannak az ajtózárak
álmos otthonokban.
A szobra mellé ülve
nézzük a fősodort,
a nappal rohanó város
éjjel csendes és magányos,
csak lelkem kóborol.
Enyém e kedves város,
születtem és élek
itt, számolhatatlan éve,
romolva, mint bontott kéve
új kapcsot keresek.
Bár a táj változatlan,
bomlik mégis minden.
Mi köztünk emberi kapocs,
azt az új rend széttapos,
és elüldöz innen.
Képed agyamba vésem
én kedves városom,
hogy a Rajna partján ülve
képed szívemre ölelve
emléked megtartson.