Fehér hóval köszöntötte az idő,
S fagyos széllel a téli dátumot.
Fekete test lógott fehér ágról, és
A szélben játékosan himbálózott.
Merev volt, rideg, és humor nélküli.
Bár hintázása sejteni engedett
Valami kevés, huncut pajkosságot.
Gondtalan volt, csak nyakát húzta az ág,
Mert a szegény embert az ág is húzza.
S a kötél – mellyel nyaka az ághoz
Fűzetett – volt az összes kötődése.
Már szabad volt. Szabad, bárhogy hurkolta,
Bármilyen erős kötelék is fűzte
Nyakát az ághoz, csak testét kötötte.
Ő pedig elment, elutazott messze.