A minap találkoztam egy ismerős idegennel,
Jelenléte borzongatta testemet, lelkemet.
A köszönést elhagyta,
S kapott máris hajamba:
Százfelé vitte a sok tincset,
Mutatta: Ő az úr most itten.
Kincseit egyszerre markában tartotta,
Hozta felém, hogy nézzem,
S már vitte is a látóhatáron túlra.
Incselkedett, s biztosított,
E szokását el nem hagyja.
S láttam, a mellettem állót is magával ragadta.
Szaladt, szaladt végig a tájon - s vissza,
Hatalmas, zúgó sóhaját a távol magába itta.
Lába nyomán minden fűszál megingott,
A lombtenger vadul hullámzott.
S a szélúrfi egyre-egyre csak kacagva,
Repült tovább, tovább - s vissza.
Mint kisgyerek, ki örül játékának,
S megy örömét újságolni szerte a világnak;
Mint fáradhatatlan akarat,
Mely megy bízva, előre, megállíthatatlan;
Úgy jött az ismerős idegen,
S borzongatta testemet, lelkemet.