Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Bolyongó

, 354 olvasás, Rawelli , 2 hozzászólás

Szerelem

Nincs takaróm, fülembe gondosan
a Duna dorombol sötéten, parttalan,
éket ver belé pár hajó és osonva
egy gondolat körmével karistol hasztalan.

Nem pislogok, lassan font koszorúban
helyettem tépnek árnyakat a csillagok,
tíz, meg ezer éven át őrző odúm a
víz csonka bőrén tett azzá, ki vagyok.

Semmi fájdalom, lágyan bongva
olvad eggyé a maszatos éjszaka,
valami cirpelő bölcs mellett bontja
szárnyait a barna fák mély szaga.

Soha boldogabb, belül ezt érzem
nem lehetek, ha elgomolygok innen,
kilehelt lelkemmel most még elérem
az ölelő párát mely’ cirógat kinn, benn.

… hallgatok. Gyöngéd ég mosolyog
rám halkan, ezerízűn, selymesen.
Hát már itt is egy nevet motyog
E’ bús folyam minden fenyvesen…

Szépen minden éber kihuny.
Lomha moccanatban ringó pillanat
szívem simítva csak veled ingana.
De neved nélkül rímem sem lesz
soha.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Vers
· Írta: Rawelli
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 300
Regisztrált: 1
Kereső robot: 26
Összes: 327
Jelenlévők:
 · arttur
 · gazzo


Page generated in 0.353 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz