Majd én learatom életem
Gyümölcsét, aranyló, dús búzáját!
Én ápoltam, neveltem;
Ha vihar dúlt, tarolt,
Én építettem mindent újjá.
Meg-annyiszor újra szántottam,
Csupasz földem tehetséggel
Bevetettem. Kemény munkával
Minden nap öntöztem;
Szívós kitartásommal, vért
Izzadva gyomláltam.
Beérett negyed évszázad
Kemény, sokszor gyötrő munkája.
Mikor mások pihentek? Én
Tenyeremet kérgesre törve
Kapáltam a nap tikkasztó delén.
Mikor mások éltek?
Koszos arcomat kezembe temetve
Átkoztam a természetet,
Mert álom-palántáim
Egész sorát letarolta megint.
Mikor mások szeretet kaptak?
Én azt a jövőm csírájának adtam.
Hát nézd! Látod?
Magányos szenvedésem arany-tengerét?
Neked gondoztam, érted termett.
Nézd! Szemembe egy-egy kis zöld kertet
Ültettem. Melegszívű kertemben egy
Barna virág nyílik,
Mikor riadtan belenézel.
Vedd el, a tiéd! Ne félj, nem
Szúrja meg selyem kezed!
Itt van a hatalmas, életet
Adó termény. Itt áll, de minek?
Learatni senki sem akarja.
Akkor legyen úgy!
Semmi baj, nem esek kétségbe.
Majd én learatom életem
Gyümölcsét, aranyló, dús búzáját!
Majd én megőrölöm, megdagasztom,
S illatos, meleg kenyeret sütök,
Mit éhező, kóbor kutyáknak adok.