Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A megkopott babaház (I. rész/7. fejezet)

, 415 olvasás, Mona , 13 hozzászólás

Ezerszín

Egyszer minden elmúlik… mindig elmúlik. Valóm minden lényegével könyörögtem, imádkoztam azért, hogy vége legyen. Mindig. A kövér csend észrevétlen búgott át mennyei szimfóniába. Lassan lélegeztem, s behunyt szememmel láttam, ahogy édesanyám alakja nyúlt felém.
Dúdolt. Angyalhangon, hárfaként. Érintése lágyan érte megbénult kézfejemet, s akkor könnyek kezdtek patakzani az arcomról. Patakok, mint napfény által dédelgetett csobogó életfolyamok. Az arcomon forró csókok az Ő illatával, emlékeimben a hűvös víz érintésével. Odavitt. A tóparti házhoz, ahol végül meghalt. A pipacsmező közepén, ecsettel a kezében. Számomra ekkor vált élővé, néhány másodperccel később lélegeztem magam világra. Vérző tumorhólyagok burjánzó erdeje közt fuldokoltam… s tettem ezt most is. Imádkoztam azért, hogy a sustorgó csend végre kiemelje a mellkasomat a helyéről. Megérdemeltem volna.
Minden kínt megérdemeltem.
Szemeim felpattantak, és mélykéken világították be anyám hallucinált alakját. Hófehéren ragyogott, háttal a súlyos szekrénynek. Odaát nincs több szomorúság, nincs több teher. Csak mosoly és fény. Fekete haja aranyban hullt karján… nem kaptam levegőt.

Halálszagra ébredtem.

Anne volt ott velem a sötétben. Majd felkapcsolta a villanyt.

- Jól vagy? - kérdezte aggódva, majd ahogy anyámé, most az ő keze nyúlt felém a padló irányába. - Teljesen átfagytál. Gyere. - sóhajtotta, felhúzott és mellém kuporodott.
- Mit keresel még mindig itt? - kérdeztem. - Scott már nem lakik itt.
- Tudod, Dianne… sosem miatta voltam itt, csak miattad. - válaszolta, és kecses karjával végig simította a hajam.
- Most már ideje menned, Anne. - a szemünk hasonlított, egyben különbözött, az övének kékségét napfény csíkok ragyogták át – enyémben mérhetetlen volt a mély…
- Nem tehetem. Egyek vagyunk. - válaszolta és teljes erejéből belemart a hajamba. Éreztem, ahogy a szálak pattanva szakadnak ki a fejbőrömről.
- Mit művelsz? - sikoltottam és ellöktem magamtól, majd az ajtó felé hátráltam.
- Neked kell menned, Dianne. Csak egyikünknek van itt hely, csak nekem. - ő is felállt, és lassan felém kezdett lépdelni. - Ha te nem teszed meg, én fogom megtenni.
- Csak tessék. - válaszoltam megadva magam, és behunytam a szemeimet. Lapockáim nyomták a fekete ajtót, s egyre erősödő szuszogását már a nyakamban éreztem. Elfordítottam a fejem, és magamhoz engedtem őt. Tudtam, hogy megteszi. Megteszi, hiszen mindig is ez volt a célja.
Szinte nedves volt a lélegzete, mellyel beleszuszogott a fülembe. Éreztem fogai keménységét. Finoman, de fenyegetően nyalta végig a bőröm, majd szinte rámmordult, mint egy éhes vadállat. Azt hittem, tudom, mennyire fájdalmas lesz, ha kiharap belőlem egy darabot, de erre nem lehetett felkészülni. Éles és megsemmisítő szikrázás futott végig a testemen. A lábaim megsemmisültek, s foltokban láttam, amint pulzálva spriccel nyakamból a friss piros vér. Artéria. Anne ragyogó szőke tincseit pecsételte. Mielőtt elájultam volna, hangokat kezdtem hallani magam mögött, az ajtón túlról. Próbáltam sikoltani, de csak tátogtam, mint egy partra vetett hal. A földre estem, Anne vérben ázó vigyora magasodott fölém. Majd nyílt az ajtó s utolsó erőmmel elmosolyodtam én is.
- Most végre meglátják, Anne, mit műveltél. - suttogtam, majd Nate és John arcát pillantottam meg, ahogy óvatosan oldalognak be a résnyire nyitott ajtón. Nate azonnal mellém térdelt és ujjait benyomta a nyakamon lévő sebbe. Hátrahúztam magam, s az ajtó kiverte az agyamból a legutolsó lélekjelenlétet is. Elájultam.

Mikor magamhoz tértem, nem kellett gondolkoznom azon, hol vagyok. A kórházi fertőtlenítő szag árulta el. Nate az egyik oldalamon, John a másikon. Nate arca könnyes volt, megrendült, kétségbeesés foltjai árnyékolták a kemény vonásait. Még sosem láttam sírni azelőtt, még akkor sem, amikor az autóbaleset után élet halál között lebegtem hetekig. Mindig is erős volt. Mindig mindenkinél erősebb. Megvolt az a képessége, hogy robotszerűen rejtse érzéseit, félelmeit mélyen a bőre alá. Mindig is azt hittem, hogy Nate képtelen az emberi érzelmekre. De amit mi, Scott és én olyan tehetségesen műveltünk az életünk folyamán, azt ő egyszerűen nem engedhette meg magának. Valakinek vállalnia kellett mindig az örző szerepet. A megmentőét. Hiszen látta meghalni az anyját. Az apját. Nem lehetett ő is áldozat, ahogyan Scott és én. Attól még – és erre abban a percben döbbentem rá – Nate élete ugyanúgy tele volt rettegéssel és bizonytalansággal. Ő mégis csak ember. A testvérem. És én ezt azelőtt sohasem vettem észre. Számomra mindig is csak zavaró tényező volt, pedig ő csak próbált rám vigyázni, minden erejével. S most ez az erő megrendülni látszott.

- Miért teszed ezt magaddal, Dianne? - kérdezte, s már nem sírt. Válaszokat akart, de nem érdekelte a tény, hogy én még egyáltalán nem álltam készen a válaszaimra.
- Mi történt? - kérdeztem tőle, mire egy kiégett pillantás után felállt és az ablakhoz sétált.

Lassan pihegett odakint a tél. Hópárnák nyomták a kórházi park szökőkútjának keretét. Már elfelejtettem, milyen érzés hógolyózni, már elfelejtettem mindent.
John-ra néztem, fogta a kezem, s megszorította azt.
- Mire emlékszel? - kérdezte kedvesen. A hangja emlékeztetett valaki más hangjára. Nate megfordult, összefonta karjait a mellkasa előtt, majd nekidőlt az ablaknak. Szemei ismét olyan szúróssá váltak, amilyenek mindig is voltak.
- Ne haragudj rám, Nate.
- Kérlek, Diane… kérlek, nagyon kérlek, hogy végre szedd össze magad és nézz szembe a valósággal. - válaszolta Nate, s két kezét imára hajlóan kulcsolta össze. - Nagyon szeretlek. - sóhajtotta, fejét lehajtotta és elsírta magát. - abban a pillanatban mindent megtettem volna azért, hogy segítsek rajta, hogy maximálisan teljesítsem azt, amire kér, de fogalmam sem volt, hogy mi a jó válasz és mi nem…
Elengedtem John kezét, kitakartam magam és az ágy szélére ültem, készen arra, hogy közeledjek felé. Ahogy fejemet lehajtottam, hogy lábaimnak biztos helyet keressek a padlón, a látóterembe szőke göndör fürtök kezdtek beugrálni. A saját hajam volt. Kezeimmel gyorsan megragadtam a vállamra hulló tincseket, majd a szemem elé emeltem őket. Világos szőke folyékony gyűrűk voltak. A szívem majd' kiugrott a helyéről.
- Ez meg mi? - sikítottam, s tépni kezdtem a gúnyosan vidám hajszálakat.
Nate odaugrott hozzám, az ágy elé térdelt, és úgy ragadta meg a csuklóimat, mintha el akarná törni azokat. Szemeiből már elfogyott a düh, kérlelő könnyei tavakká gyűltek a barna íriszei alatt.
- Itt vagyok, itt vagyok melletted! Nyugodj meg… nyugodj meg…- kiabálta, s lazábbra vette a szorítást, amikor John az utolsó csepp Seduxen injekciót is a vállamba fecskendezte.
- Jól van, Dee. Meg fogsz nyugodni. - mondta John, és visszaraktak a párnák közé. Nate újra sírni kezdett.
- Jól van, Öcsi, nyugodj meg te is. - mondta John és megszorította Nate vállait, aki zokogva ölelte át őt.
- Majd megnyugszom, ha végre rács mögé kerül az a szemét, beteg állat! Miért nem vettem észre? Miért nem vettem észre? Mert kibaszott sokat dolgoztam. Mert kibaszottul nem vigyáztam rá! - zokogta Nate, vigasztalhatatlanul.

Figyeltem őket, míg el nem süllyedtem a drog okozta kénytelen álomban. Érkapillárisaimban a szer lassanként vánszorgott szét, s egyszerre lett minden a régi. Ismerős. A rombolást kendőzött smink réteg, amit olyan ügyesen tanultam meg használni, ahogy gyerek a tollat, amikor már biztos a keze az íráshoz. A vízfestéket óvodás korban. A maszatolást, csak, hogy ne sikítson tovább a lap fejfájdító fehérsége. De hiába a színek kusza kavalkádja. Hiába a zenedoboz piano dallama, hiába a mérhetetlen testvér szeretet, ha a szekrény még mindig áll és csak arra vár, hogy felfaljon. Bekebelezze a nyers húst, a fehér agytekervényeket és mindezen által a lelkemet – cseppenként, pelyhekként, ahogy hull a hó és minden átkozott télen vastag leplet termel.
És ott volt valahol Scott is. Bezárva hét lakat alá Bronzeville-ben. Talán ugyanez a szer tartotta most őt is nyugalomban. Talán ő is rám gondolt, vagy talán Anne-re. Talán egy nap majd elmondhatom neki, hogy mennyire szerettem őt, hiszen a testvérem, még akkor is, ha ő is jobban szerette Anne-t. Talán egy nap Anne-nek is képes leszek megbocsátani és köszönetet mondani azért, hogy lehetőséget nyújtott őáltala szeretnem Scott-ot. Talán egy nap minden rendbe jön, és láthatom majd mindhárom bátyámat együtt nevetni.

Azt hiszem az ezt követő hetet teljes egészében átaludtam. Valószínűleg újra és újra belém nyomták a szedáló szereket, elővigyázatosságból, mert természetesen ismét senki sem hitte el, hogy a sérülésemet nem saját magam okoztam. De legalább nem kötöztek az ágyhoz, ez is valami…
Amikor már naponta hat-hét órát is fent bírtam lenni, Nate akkor vette ki a nyakamból a varratokat. Egy szót sem szólt hozzám közben, még a fel-felszisszenésem sem izgatta. A szemem sarkából próbáltam néha az arcára nézni, de ilyenkor azonnal rendre utasított, hogy ne mozogjak, különben újra spriccelni fog az artériám. Szuper. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mivel bánthattam meg, de az utolsó emlékem akörül a férfi körül forgott, akivel mostanában beszélgetnem kellett.
- Vennünk kell egy új üvegasztalt? - kérdeztem végül, s Nate mozdulatai megálltak egy pillanatra, majd néhány kósza hajtincset a fülem mögé tűrt.
- Öhm, milyen üvegasztalt? - kérdezett vissza, lepakolta az eszközeit és székével elém gurult.
- Hát, amin sikerült átgázolnom múltkor…- Nate nem vette le szemeit az arcomról.
- Ssszóval, emlékszel rá? - dadogta.
- Persze, hogy emlékszem, nem vagyok hülye! - kiabáltam rá.
- Jó, ne sértődj meg azon, amit most mondok, de ami nekem és mindenki más körülötted élőnek a valóság, azt te merőben elutasítod és hazugságnak tartod. - hangja meglepően higgadt volt.
- Talán elmebeteg vagyok. - rántottam meg a vállam. Nate szemöldöke megremegett egy pillanatra, majd alsó ajkába harapott. - Most miért? Csak van valami gyógyszer erre is, nem?
- Már mindent kipróbáltunk. - válaszolta halkabban, de érzelmek nélkül.
- Mi történt velem? - szegeztem a bátyámnak a kérdést, de csak még jobban el kezdte rágni az ajkát. - Segíts emlékezni! Mondd el, hogy mi történt velem!
- Nem lehet, Dianne… a pszichiáter szerint neked kell emlékezned. - sóhajtotta.
- Félek. Segíts. - suttogtam.
- Nincs semmi baj, Dianne… egészséges vagy, az agyad organikus és funkcionális szempontból is rendben…
- Megspórolnád ezt az orvosi hablatyot? - rivalltam rá. - Legalább engem ne fárassz a szarságaiddal. Én nem vagyok orvos. - amint kimondtam, egyszerre csak tudtam… Nem Nate elvörösödő arcából, egyszerűen csak tudtam… - Úristen. Felvettek az egyetemre? -
- Dianne, nézd… - lehajtotta a fejét és levette a gumikesztyűjét, hogy a kezébe vegye a kezemet. - Ezt megbeszélitek John-nal. Most befejezem a nyakadat, rendben?
- Milyen John? Az én John-om halott. Meghalt. Az én hibám volt. Nem! A te hibád! Kértelek, hogy őt mentsd meg!
- Anne, nyugodj meg… ne borulj ki. Kérlek, próbálj meg…-
- Te Anne-nek neveztél?
- Jaj, ne haragudj… hatvankét órája vagyok fent…
- Te Anne-nek neveztél? - sikoltottam és valóban, mint egy őrült estem neki a saját bátyámnak. Ápolók jöttek és újra leszedáltak, de most az álom tovább tartott, mint a múltkori…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 320
Regisztrált: 0
Kereső robot: 24
Összes: 344
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.4683 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz