Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Az ősi háború históriája 11. fejezet

, 372 olvasás, mslucas , 4 hozzászólás

Fantasy

  Zsongott a feje, ahogy felébredt, fel sem ült, csak fekve bámulta a plafont, nézte a repedéseket, arra gondolt, hogy milyen emberi az egész. Csak átvágás lenne? Semmi különbség nincsen köztük és az emberek között? Hiszen most épp ők is azok. Horatius megdörzsölte szemét, hajába túrt, és várta, hogy végre felébredjen, de még mindig kellemetlen zsibbadás követte minden mozdulatát. Majdhogynem keserves kínok között az oldalára fordult, és a mellette fekvő alakra függesztette tekintetét. A nő szaggatottan lélegzett, ahogy álmai egyre más földekre, kalandokba hívták. A zsibbadás alábbhagyott, látása kitisztult, és csak nézte a nőt, nézte, nézte – és sajnálta. Nem tudta, mit várjon az estétől, nem tudta, hogy mi sül majd ki a találkozásból. Jenina erős nő volt – hadvezér is lehetett volna, ha akarta volna, de ő boldogan megmaradt a beosztott pozíciójában, és tette, amit mondtak, hogy tegyen. Hosszú, szőke haját általában befonta és felkontyolta, most azonban a fonástól puhán és hullámosan omlott szét vállán, a párnákon, és ahogy Horatius megmozdította egyik karját, érezte, a finom tincsekből neki is jutott.
  Jeninát soha senki sem látta sírni, soha senki sem látta bánatosnak, soha semmikor nem adott nyilvánosan hangot érzelmeinek – egy ideig. A háború természetesen mindent megváltoztatott. Jött az a lány…
  Horatius úgy érezte, sose fogja igazán megérteni a nő gyűlöletét a jövevénnyel szemben, addig is támogatta őt, helyeselt, mikor annak érezte szükségét.
  Hogy szerette-e őt? Ó, igen. Épp annyira, amennyire Chesario szerette azt a jövevényt, ő is szerette Jeninát, s titokban még hálás is volt a szörnyű történtekért, hogy így a nő neki adhatta először a bánatát, majd szíve minden bizalmát és szeretetét. Hosszú időbe telt a harcedzett férfinek, mire beleszokott a szerelmes szerepbe. Világ életében egyenes, világos, jól érthető cselekedetek jellemezték őt, beszéde sosem volt zavaros, sosem volt kétértelmű – a szerelem ármánykodásai, apró hazugságai először kimondhatatlan lelki fájdalommal jártak. Ez nem te vagy, mondta akkor sokszor magának, miközben azzal győzködte nyugtalankodó lelkiismeretét, hogy csak átmeneti az állapot, el fog múlni, és újra a megszokott katona lehet belőle.
  Természetesen ez az idő sosem jött el.
  Egy pillanatra felvillant benne, hogy vajon feltűnt-e Chizzynek ez a változás. Ha pedig nem, mit fog szólni majd, ha hazaér?
  Merthogy benne egy pillanatra sem fogant meg a vízió, hogy Chizzy nem fog hazatérni. Bár a pontos küldetést nem ismerte, az úrnő utalt neki rá, hogy Lucia egyedül fog megérkezni hozzájuk. Nem ment, egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy egy olyan makacs, önfejű és hirtelen természet, mint Chizzy ne éljen túl bármilyen megpróbáltatást. Nem. Túl abszurd volt számára az elképzelés.
  Ásított egyet, nyújtózott, és ahogy a mozdulatsor végére ért, finoman végigsimított az alvó testen, csókot nyomott a homlokára, s miután meggyőződött, hogy elegendő illatot szippantott magába a finom testet körülölelő párából, ledobta magáról a takarót, és készülődni kezdett – hosszú út állt még előtte.

  Hogy igazán miről kell lemondania, az csak a tengerparton ücsörögve, a lemenő Napot nézegetve tudatosult benne, ahogy homlokát a férfi arcának támasztotta, ujjai pedig a nyaklánc pöttöm medáljára kulcsolódtak. Hosszú lánc volt, a medál lenn, a mellkasa táján csüngött, könnyen elrejthető volt. A távolba révedve merengett addigi életén, mégis: a hullámok ugyanolyan békésen, töretlenül morajlottak, mint addig bármikor. Tincseivel szellő játszott, frufruját szemébe fújta, eltakarva előle a végtelenre nyíló kilátást. A teste köré fonódó karok szorosabban tartottak, mint azelőtt bármikor, s a férfi szuszogása libabőrösre borzolta a bőrét.
  Reggel, miután bekötött szemmel leszenvedte magát a konyhába, az asztalon a finom reggeli és a gőzölgő kávé mellett, egy térkép volt. Igazándiból nem is mellettük volt, trükkösebb volt a helyzet ennél: az egyik fele a szalvétából esett ki, mikor a lány a száját törölte – és már arra is rájött, hogy Chris valószínűleg azért vágott olyan fura fejet, mert félt, hogy véletlenül összegyűri. A másik darab a bögre köré volt ragasztva, és, miután rájött, hogy hogyan kell egymás mellé illeszteni a darabokat, döbbenten – de jóllakottan – indultak neki az útnak.
  A nyári meleg már óvatosan lopakodott a házak között, ahogy a Nap ki-kisütött, megizzasztotta a két szakadatlanul trappoló felfedezőt. A lány sosem ismerte ki magát igazán a térképeken, mégis, ahogy végignézte a kis állomásokat jelölő pontokat, gyomra összeszorult: listára került a házuk, az iskola, a park, a könyvesbolt, egy kávézó, ahova még Reáékkal jártak el rendszeresen, az erdő, és végül, az tengerpart.
  A sok megálló ellenére kevés dolog történt – nem találkoztak emberekkel, nem találkozott a szüleivel, még Fahéj sem volt otthon, amitől viszont elszorult a torka. A gombóc egyre növekedett, mikor a férfi közölte, nem adta le az iskolai kulcsokat, így hát a negyedik óra utáni szünet idejére megérkeztek a kávéautomatához, majd a lépcsőhöz vonultak.
  A torkában egyre növekvő gombócot azonban a férfiból áradó nyugalom, hangja lassú dallama végül feloldotta, és könnyes szemmel bár, de mosolyogva bújt a férfihoz. Azt kívánta, bár sose érne véget az a pillanat, bár megállna az idő számukra, és ők örökre ott maradhatnának – tán szobrokként, tán két áttetsző boldog lényként. A férfinek valószínűleg ugyanez járhatott az eszében, hiszen ölelése nemhogy engedett volna, de pillanatról pillanatra picikét erősödött, fejét a lány nyakába fúrta, próbálta megtartani magának.
  Lucky gondolatai lassan visszavánszorogtak az életéhez. A felhőtlen gimnáziumi évekre gondolt, és a most már végképp elérhetetlen egyetemi reményekre. Vajon mit szóltak, mikor egyik pillanatról a másikra eltűnt az iskolából? Mit gondoltak, hova lett? Keresték-e egyáltalán? Reát sem keresték…
Ahogy ő maga sem. Rea eltűnése legalább pánikot kellett volna, hogy kiváltson belőle, és az ő legnagyobb gondja az volt, hogy a férfi, akit szeret, már tíz perce késik.
  Mit tett vele ez a férfi? Tudta-e, hogy ha nem tereli el a gondolatait, akkor pokoli kínok közt szenvedne tehetetlenségében, vagy pedig tényleg magának akarta őt, tényleg szerette, és óvni akarta? Lucky végül az utóbbi elképzeléssel békélt meg.
  Fejét oldalra fordította, így vállánál az orruk összeérhetett. Ez mosolygásra késztette a lányt.
  A lányt. Furcsa volt a tény, hogy lassan nőként kéne gondolnia önmagára. Elvégre alig pár hónap választja el a huszadik szülinapjától. Mégse sikerült neki. Nem érzett magában elég felelősségérzetet, bátorságot, talpraesettséget, hogy kiérdemelje a megszólítást.
  Chris finoman, alig érezhetően megcsókolta, Lucky gyomra pedig bukfencet vetett.
  - Akármi is történjen, Lucia, - suttogta – ígérd meg, hogy nem felejted el azt, aki voltál. – Tekintete kérlelő volt, kétségbeesett, azonban pillái hamar lezárultak, arcát a lányéhoz dörgölte, ölelését pedig még egy kicsit szorosabbra fogta.
  Kéz a kézben érkeztek vissza a házhoz. A lány megállt az ajtó előtt, tétovázott, ám a férfi bátorítására végül átlépte a küszöböt. Odabent jeges levegő fogadta őket, látszott a leheletük és rázta őket a hideg – hiszen a kinti meleg nem igényelt réteges öltözködést. Chris egy bizalmas pillantást váltott a lánnyal, egyszerre bólintottak, és a férfi a nappali felé rohant.
  Chizzy szörnyen festett, sebei minden törődés ellenére lassan gyógyultak, voltak azonban olyanok is, amiken egyáltalán nem segített az evilági gyógykezelés: a nagyobb vágások elgennyesedtek, s hiába tekerték vastagon körbe gézzel az apró testet, a váladék hamar átütött a vágásokon. Lucky szeme megtelt könnyel, ahogy a kis lényre nézett. Arra a pillanatra gondolt, mikor először látta, mikor még azt hitte, puszta hallucinációval van dolga. Chizzy akkor még maga volt a négy lábon járó pimaszság, vakmerőség, és, bár sosem mutatta, a lány le merte volna fogadni, hogy végig nagyon aggódott érte, és igyekezett minden tőle telhetőt megtenni.
  Hangtalanul sírt, érzelmeit egyedül az arcán lefolyó könnyek tudatták a külvilággal, míg a férfi gyors mozdulatokkal újabb kötést tett az ismét felszakadt sebekre. A kis lény már alig lélegzett, bár oldala gyors egymásutánban emelkedett és süllyedt, mégis alig-alig látszott valami a hideg levegőben.   Chris hirtelen pattant fel, megdörzsölte karjait, majd a lányhoz lépett.
  - Indulnunk kell.
  Kegyetlen mondat volt, a bólintáshoz minden erejét össze kellett szednie. Minden elkeseredése ellenére mégis nevethetnékje támadt, mikor a férfi vastag kabátban és bőrkesztyűben tért vissza, arcára apró puszit nyomott, és lehetőleg az összes takarót Chizzyre csavarva az ajtó felé indult. Fél kézzel kinyitotta azt, majd fejével intett a lánynak, hogy kövesse. Lucky azonban kérdőn nézett rá, tekintetével üzenve: Csomagok? Nem viszünk semmi csomagot? A férfi erre elérzékenyült, mint egy apa, mikor apró gyermeke valami teljesen egyértelmű dologra kérdez rá, és megrázta a fejét.
  Nincs szükségünk rá – hallotta a lány fejében a férfi hangját. – Odaát nem sok mindent tudsz majd kezdeni velük.
  A lány bólintott, és a férfi után indult. Rettentő kevésnek érezte a raja lévő holmit, üres kezei pedig zavaróan lógtak maga mellett.
  Odakint már szürkült az égbolt, a Hold óvatosan kandikált valahol a láthatár végén. Emberek haladtak el önfeledten mellettük, fiatalok, nem gondolva az élet súlyával, a rájuk váró megpróbáltatásokkal.
  Némán mentek egymás mellett, akárha ismeretlenek lennének, s épp csak azért haladnának együtt, mert lépteik pont egy ütemet kívánnak meg. Üresen meredtek maguk elé, egyedül Chizzy hördült fel néha-néha, egyéb hang nem esett. A város is lassacskán elcsendesedett körülöttük, ahogy mind kijjebb és kijjebb értek belőle. Christian egyszer sem állt meg az út során, hogy pihentesse karjait, pedig a kis lény nem is volt olyan kicsi.
  Mire elérték céljukat a maguk némaságában, egész besötétedett, s a Hold vidáman kacsintott rájuk odafentről. Fénye megcsillant a susogó leveleken, a köveken, és egy kidőlt fán, ami keresztezte útjukat.
  A férfi akkor megállt, szuszogó csomagját a fára tette, tekintete a sötétben a lányét kereste.   Búcsúzni kellett. Nehéz volt azonban olyan sok hallgatás után ismét megszólalni.
  - Lucky, én…
  Sssh. Tudom – hallotta fejében a lány hangját, mely meglepően könnyed volt. – Nem szeretném, ha elköszönnél. – A férfi döbbenten felhúzta szemöldökét, és riadtan a karjaiba zárta a lányt.
  Kicsim, hova gondolsz?
  Azt szeretném, ha sokáig élnél. Azt is szeretném, ha rám gondolnál, és azt akarom, hogy mikor már nem bírod tovább, indulj utánam, hiszen még csak el sem köszöntünk.
  Rád fogok gondolni, mindig. Te pedig ígérd meg, hogy…
  … Hogy nem felejtem el, aki voltam, tudom. Amíg rád emlékezhetem, addig tudni fogom, hogy ki voltam.
– Ujjai a nyakában függő medálra szorultak, majd a férfi mellkasára simultak. Lassan húzta végig kezét a férfi vállán és nyakán, jól bevésve az érzést, az összetartozás érzését, hogy amit tapint, az tulajdonképp a saját része, éppúgy tartozik a férfihoz, mint hozzá.
  Csókjuk lassú volt, hosszú, mégsem követelőző, akár egy szeretetteljes aláírás egy levél végén, amelybe hiába próbáljuk minden érzelmünket belepréselni – képtelenség.
  Az első lépést megtenni semmiség volt, még a második is könnyen ment, ahogy magában a ne fordulj vissza! felkiáltást mantrázta. Ám ahogy léptei szaporodtak, egyre nagyobb késztetést érzett, hogy megtorpanjon, hátranézzen, és rohanjon vissza, ahogy csak a lába bírja, ahhoz az emberhez, aki miatt most tátongó ürességet érez a mellkasa közepében. Majd a következő lépésnél, akkor visszafordulok – mondogatta aztán magának, mégis, a következő lépés sosem jött el. Ahogy beért a fák közé, a fejében lévő hang egyre hangosabb lett, szinte már ordított, hogy forduljon vissza. Mikor szíve már nem bírta tovább, óvatosan hátranézett. A Hold fénye foltokban táncolt a fák törzsén, ahogy a levek a szél dallamára keringőztek. A tisztás a kidőlt fával rég nem látszott.
  Olyasmi volt, mint mikor az ember erősen a hátára esik: a levegő kipréselődött a tüdejéből, úgy érezte, megfullad, könnyek szöktek a szemébe, a lábai hirtelen erőtlenek lettek, nem bírták el a saját súlyát, összerogyott, a fának dőlt, és neki sírta el bánatát. Hang nem jött a torkán, teste minden levegővételnél megfeszült, könnyei pedig csak folytak, és folytak…
  A terv szerint találnia kell egy szekérutat az erdő közepén, ha követi a Holdat. Az út a semmiből indul, és hirtelen ér véget egy tó mellett. Ott kell találnia egy egyszarvút.
  Ilyen pofon egyszerű az egész.
  Chizzy állítása szerint ugyanígy fog tenni, de ebben a lány már nem volt olyan biztos. Azt sem értette, miért nem mehetnek együtt. Ötletét a lény azonban egyértelműen elutasította, sőt, még Christian sem helyeselte.
  A helyzet azonban koránt sem volt olyan egyszerű, mint ahogy a terv hangzott. Akárhova nézett, olyan volt, mintha a Hold arról sütne, arról nem is beszélve, hogy a fák lombja javarészt teljesen eltakarta előle a kilátást, így csak megérzésére hagyatkozva hagyta egyre maga mögött az erdő fáit.
Szíve bánatát csakhamar felváltotta egy teljesen újfajta fájdalom, ami a hátából indult, végighúzódott a karjain – és nem akart szűnni. Hasonlított arra az érzésre, mint mikor az embernek van egy kiálló csontja, és valami keménynek dől – leszámítva, hogy épp nem dőlt semminek -, de leginkább azt az érzést juttatta eszébe, mikor a bölcsesség foga kinőtt. Ahogy a csont a bőrének feszült, igyekezve átszakítani azt.
  El kellett telnie legalább egy órának, mire tudatosult benne a fájdalom valódi oka, a felismerés pedig megszaporázta lépteit. Meg kellett találnia a tavat az unikornisokkal, méghozzá azonnal!
  Fát fa mögött hagyott, lába fáradni kezdett, el-elbotlott a kiálló kövekben és lehullott gallyakban. Kidőlt fákon mászott át, tekintetét egyre a Holdra – vagy az annak remélt fényesség felé – fordítva.
  Az út pedig, mintha csak vezényszóra tenné, egyszer csak a lába alatt futott. Meglepetésében egy pillanatra még a hátába hasító fájdalomról is megfeledkezett, már csak azt kellett kitalálnia: merre induljon tovább. Széles út volt, de hogy szekér sosem járt arra, az is egyből látszott: kerekek helyett az állatok patája hagyott nyomot az erdő talaján. Keserédes megkönnyebbüléssel követte az állatok, javarészt paták nyomait, s csakugyan egészen hamar egy tónál találta magát.
  Köves volt a part, mégsem volt a tóban semmi de semmi különleges: mozdulatlan víztömeg, aminek még a Hold sem látja a túlsó végét, sziklák a partján, fák veszik körül, itt-ott nád libben, tücskök ciripelnek, minden békés és nyugodt – és mégis: szent. A lány sokáig kapkodta szemét ide-oda, keresve az érzés forrását, kérdése azonban válasz nélkül maradt. Mégsem tudott másként gondolni rá, mint egy szentélyre.
  Hirtelen érzések öntötték el őt: tisztelet, alázat, érezte, hogy valami nagyobbnak lett a részese, mint remélte volna, elkeseredése azonban a múlté volt: a túloldalon csak valami jó dolog várhat rá.   Eszébe jutottak a kedvenc mesehősei, a sárkányok, a tündérek, lovagok, harcosok… S hirtelen mind-mind ott voltak a szeme előtt látta őket, a levegő megtelt fénnyel, apró tündérek suhantak körülötte, táncoltak, ő pedig kezével utánuk kapott. Az égen valahol egy sárkány repült, tüzet fújt, hogy köszöntse őt, és egy régi ismerős közelített felé…
  A látomás pillanatok alatt darabokra esett, talán a fájdalom miatt, talán Chizzy megjelenése miatt. A kesergés azonban végleg búcsút vett tőle, boldog várakozással fordította tekintetét a lombok felé.
  - Már vártalak – mondta a sötétségnek.
  Nem is tudta, mire számított igazán. A ló szőre olyan tündöklően fehér volt, hogy egész beleolvadt a tájba. Ahogy a Hold fénye ráesett, mintha ő maga is egy kis darabka Holddá változott volna.   Prüszkölve közelített a tó szélén álló lány felé, aki büszkén emelte magasba kezét az állat köszöntésére. A mozdulatra az állat azonban megtorpant. Lehúzta hát kitartott kezét, és meghajolt.   Mikor ismét felegyenesedett, a lény már ott állt alig egy lépésre tőle, ujjai a fejére simultak hát, a szarv azonban nem volt a lény homloka közepén.
  Lucky ijedtében elkapta a kezét onnan, a mozdulatra pedig pokoli kín hasított a karjába – mintha csak a bőre szakadna szét.
  A lény ismét prüszkölt egyet, lassan a tó széléhez lépegetett, hívogatólag intve a fejével. A lány nem habozott sokáig, mellé lépett, és akaratlanul is eltátotta a száját. Ami ugyanis a valóságban egy gyönyörű fehér ló volt mellette, az egy szarvas testű, hófehér egyszarvú volt a tó tükrében. Ámde nem ez okozta meglepetését: saját magát látta, angyalként, hatalmas szárnyakkal, fura jelekkel a bőrén, de egyelőre a saját ruhájában.
  A ló megbökte őt az orrával, ő pedig megértette. Azt kell keresnie, amit nem lát, de tudja, hogy ott van. Nem kutathat egyszerűen az állat homlokán egyértelmű bizonyíték után. Felemelte hát kezét, s ahogy ujjai alatt érezte a csavaros szarvat, testét görcs rántotta össze, fülét pedig szakadás hangja ütötte meg.
  Ami ezután történt, kellemes emléket idézett meg benne. Reával és Carllal rá tudták beszélni a szülőket, hogy engedjék el őket egy menetre a hullámvasúton. A szülők először ellenezték a hatalmas hurok miatt – a vasút kocsijai legalább három másodpercig is fejjel lefelé voltak.
  Most is ugyanilyen bukfencet vetett a gyomra, mintha fordult volna vele a világ egyet. Hasra esett, bőre alatt azonban már nem köveket érzett, hanem homokot, amikor pedig kinyitotta a szemét, hunyorognia kellett.
  Nappal volt, egyértelműen sütött a Nap a világnak ezen a részén, szellő legyezte a füvet – fa egy szál sem volt a közelben. Illetve mégis, miután a lány nehézkesen megfordult, a mező közepén álló egyetlen fára esett a tekintete, melynek tövében egy alak ült. Nagy’ nehezen két lábra kecmergett, mire az alak felpattant, és felé indult.
  Már messziről felismerte Horatiust, aki valóban kiköpött Peter Dawn volt, csak talán valamivel idősebb. Ezt azonban, amíg közelebb nem ért, nem tudta biztosra mondani.
  Úgy döntött, azt az időt, amíg a férfi odaér, önmaga vizsgálatával tölti. Bár bőrét még nem borították azok a fura jelek, amiket a tóban látott, szárnyai azonban összetéveszthetetlen súllyal nyomták a hátát. Fogalma sem volt, mit tegyen vele, azok pedig mintha csak meghallották volna kétségbeesését, szépen összecsukódtak, és puhán a hátára simultak.
  Közben Horatius már oda is ért, és mélyen meghajolt előtte, amitől a lány zavarba jött.
  - Úrnőm, - szólította meg, - egy egész nép vár rád.
  A lány a homlokát ráncolta. Na ilyenkor mi van?!
  - Őőő… jó Horatius… ööö… - Pedig tanulták a Hamletet. Abban egy csomó ilyen szöveg volt. Azonban még mielőtt egy frappáns Shakespeare idézet után kutatott volna agyában, a katona – merthogy úgy nézett ki (!) – nevetni kezdett.
  - Semmi gond, Lúcia, kedves, idővel hozzászoksz majd. Muszáj lesz. – Erre Lucky is nevetni kezdett. A helyzet ugyanis tényleg röhejes volt. Ott állt ő, szárnyakkal a hátán, egy állig felfegyverzett katona előtt – tényleg, miért is volt nála annyi fegyver? Mitől féltek? – és épp úrnőnek szólították őt, de ehhez majd úgyis hozzászokik. Ha-ha.
  - Jó téged újra látni, Hor…
  Ebben a pillanatban a tó túlvégéről pukkanás hallatszott, a levegő pedig érezhetően lehűlt körülöttük. Lucky rohanni akart, szárnyai azonban bizonytalanná tették a lépteit, így tétlenül nézte, ahogy Horatius a karjába veszi a kis lényt.
  Vagyishogy arra számított, hogy a harcedzett férfi – mert ugye az volt, bizonygatta magának a lány – majd könnyedén felkapja az alig lélegző fehér szőrcsomót, együttérzően ránéz, és ketten bebattyognak a… szóval, ahova mennek.
  Horatiusnak azonban sok időbe telt, hogy Luckyhoz vonszolja az alig élő, szétszabdalt férfit. Ugyanis a pukkanás a férfi érkeztét jelezte, nem pedig a legyengült szőrmókét. Ahogy a lány a szinte élettelen arcra meredt, hirtelen beléhasított a felismerés: képzeletben újra abban a rémálomban volt, a mocsári szörnyekkel, az úrnő hangjával, és a befagyott lápvidékkel, és azzal a lovaggal, védelmezővel, akinek utolsó szavai a "Majd én vigyázok rád!"-voltak. Ő volt hát Chizzy.
  Persze, tudta ő, hogy Chizzy ember, és azt is tudta, hogy vele álmodott. Egyszerűen csak túl anyagi volt az egész. Ha akarta, még hozzá is érhetett. Fura volt. Nagyon fura.
  A jelző valószínűleg rá is illet, hiszen Horatius hamarosan ismét felkacagott.
  - Idővel hozzászoksz.
  - Tudom, mert muszáj lesz…
  Lucky emelte karját, hogy segítsen bevinni Chizzyt, Horatius azonban tagadólag megrázta a fejét, és ujjával az ég felé bökött. A lány hunyorogva nézett a Napba, tekintetével végigszántotta a felhőket, azonban semmit sem látott.
  A hang a háta mögül érkezett, nem is hang volt, hanem inkább dörrenés, mintha egy kisebbfajta földrengés vonult volna végig a vidéken. Meg sem fordult igazán, már tudta, mi fog rá várni, a tüdeje azonban megint csak nem rendesen működött, és a szájzáró izmai is felmondták a szolgálatot.
  - Ez egy…
  - Igen, egy sárkány vagyok – sóhajtott az érkező.
  - És be…!
  - Igen, beszélek is… - a sóhajtás mélyebb volt, szinte lemondó. – Horatius azt mondtátok, felkészült.
  - Néha füllent ezt-azt az ember…
  - Túl sokat vagy ember. Lazíts, koma, különben megjárod – csóválta meg hatalmas, szarvakkal tűzdelt fejét. A lény Lucky szemében hatalmasnak tűnt, a lány sejtette azonban, hogy a maga nemében egész kicsinek számít. Testét barnászöld pikkelyek borították, homlokán hatalmas szarvakat viselt, tüskék vonultak le a nyaka két oldalán, és – ami Luckyt igazán meglepte – csak két lába volt, szárnyai hajlatából azonban, akárcsak a denevéreknek, ujjak kandikáltak ki, most azon támaszkodott.
  - Na nem bánom – hangzott a következő bús sóhaj – szálljatok fel.
  Luckynak sikítani támadt kedve. Ő egy sárkányon fog ülni. Sárkányon. Ő.
  Szuper!
  A dolog azonban nem volt olyan élvezetes, mint ő azt gondolta. Először is, a szárnyai mindent megnehezítettek számára, így a feljutás több időt vett igénybe, mint azt elképzelte. A sárkány háta sem volt olyan kényelmes, mint ő azt gondolta, s bár keresztbe és hosszába bőrszíjak húzódtak a lény testén, nyereg egy szál sem akadt, és mivel lábával nem érte át a hatalmas hátat, oldalvást kellett ülnie, ami csak még kényelmetlenebb volt. Horatius persze könnyedén fellendült, miután Chizzyt hárman, a sárkánnyal együtt, feltornázták, és kibiztosították.
  Felszállni sem volt olyan zökkenőmentes és pihekönnyű: a lény először ugrott egyet-kettőt, majd két lábra állt, futás közben kitárta a szárnyát és elrugaszkodott – Lucky pedig úgy érezte, kézcsontjai lassan átszakítják a bőrét, úgy szorította az épp előtte levő tüskét. Odafönt, leszámítva a hideget, kellemesebben telt utuk. Olyannyira, hogy még beszélgetni is kezdtek a sárkánnyal, habár a beszélgetés hamar mentális síkra tolódott, a lány ugyanis nem tudta túlkiabálni a menetszelet.
  A sárkányt Mordnak hívták. Elmesélte, hogy neve valójában Morc volt, de az ősi háborúban nyújtott sikerei miatt az akkor Tanács úgy döntött, nevét megváltoztatják, hiszen csak egy vonal kérdése az egész. Igen, öregecske sárkány volt ő, mégis fiatalosan pimasz volt és olykor akár pajzán közbeszólásai megakasztották az épp folyó beszélgetéseket. Mord eleinte mindenképp haditudósítást és helyzetjelentést akart neki adni a jelen helyzetről, de a lány már a második mondatnál elvesztette a fonalat a rengeteg új név között. Főleg mert senkit és semmit nem ismert. Mikor a sárkány belenyugodott, hogy a jelen helyzetről nem beszélhet, a múltról kezdett mesélni – háborús tettekről, kihangsúlyozásra azonban főleg az előző úrnő kiképzése került. Ez viszont azt jelentette, hogy Mord öregebb, mint gondolná. A hirtelen közbeszúrt kérdésre, melyben a lány a sárkányok átlagéletkora felől érdeklődött, Mord szokásához híven sóhajtozni kezdett, és valami olyasmit mormogott az orra alatt, hogy "Tudatlan, felkészületlen… Jaj, mi lesz velünk?!"
  Ezek után a lány inkább csöndben maradt, és hallgatta a régmúlt idők történeteit. Úgy érezte, minden erejével azon kéne lennie, hogy odafigyeljen, hiszen fontos információ morzsákat csíphetne el, képzelete viszont egyre a rá váró feladatok körül járt, a palotán, még több sárkányon, tündéreken, talán sellők is lesznek. Megpróbált a tájra pillantást vetni, azonban a sárkány széles háta mindent eltakart előle. Horatius háta sem nyújtott valami nagy élményt, így hát Chizzyt kezdte vizsgálgatni.
Chizzy arca, bár beesett és szürke volt, szép volt. Férfiasan szép. A vágások pedig férfiasan rondák voltak. A kisebbek, talán épp a segítségük miatt, már gyógyulásnak indultak, a mellkasán keresztbe húzódó vágás azonban embertestén is gennyes volt és vérzett. Lucky tovább fürkészte a vágásokat az elgyötört testen, aztán egyszer csak halkan sikkantott egyet, és elkapta tekintetét Chizzyről.
  A férfi meztelen volt.
  Hogy nem tűnt ez fel neki eddig?
  Hogy?!
  Miután túlesett a megdöbbenés összes szakaszán, gondosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se nézzen a sebesültre.
  Persze, ez nem sikerült. Tekintete egyre vissza-visszaugrott, hol a szürke arcra, hogy a nagy vágásra a mellkasán – lejjebb soha többé – épp idejében ahhoz, hogy tanúja legyen, ahogy a legördülő vércseppek megfagynak, ahogy a vágás szétfeszül és az eleddig alélt arc fájdalmasan összehúzódik.
  - Horatius! – sikoltott fel. – Horatius, valami történik Chizzyvel.
  A férfi villámgyorsan hátrafordult, és egyből a sebekre nézett.
  Mord, változott az útiterv. Először a fiút kell elvinnünk.
  A sárkány valószínűleg tudhatott valamit, amit a lány még nem – sok ilyen dolog volt, de ez különösen bántotta a lányt -, bólintott hát egyet, majd balra fordult, szárnyait, ha lehet, még gyorsabban hajtotta.
  Lucky Horatiust figyelte, aki homlokráncolva kapkodta a fejét az elölre és Chizzy között, majd két ujját a homlokához emelte, becsukta szemét, egy pár másodperc múlva azonban tovább folytatta korábbi tevékenységét.
  A palotára számított, legalább. Vagy valami hatalmas épületnek, amit az ő világukban kórháznak hívtak volna. Valami sokkal másabbra. Elvárásainak azonban már akkor búcsút intett, mikor… Nos, még a legelején.
  Egy kis faház mellett értek földet, ahol már várta őket egy szőke hajú, hegyes fülű feltehetőleg orvos, aki fehér köpeny helyett levelekből és virágokból szőtt ruhát viselt, kék szemében aggódás csillant, hangtalanul közeledett feléjük. Nem volt azonban egyedül: egy sokkal alacsonyabb szintén szőke nő is állt mellette, ő azonban nem követte a levélruhás szépséget az érkezők felé: földbe gyökerezetten állt, kezeit arca elé emelte, s már messziről könnyes volt a szeme.
  Az orvosnak tűnő nő Mordhoz sietett, lesegítette róla Chizzyt, és Horatiussal együtt a faházba vitték. Az eddig sóbálványként álló asszony – közelről ugyanis már kivehetőbbek voltak az idő nyomai – hirtelen feleszmélt, és a házba sietett. A lány kettesben maradt a vén sárkánnyal, aki még mindig sóhajtozott.
  - Szegény, szegény Jenina… - hangzott az újabb kesergés.
  - Jenina? – kapta fel a fejét a lány.
  - Igen, Jenina. A kis Chizzy anyja. Láthattad az imént, ahogy szinte mozdulni sem tudott. Több mint kétszáz éve nem látta hőn szeretett, egyetlen gyermekét, és te most majdnem darabokban hoztad vissza neki. Szerintem nem lesztek jóban.
  - De hát nem is én tehetek róla! – háborodott fel Lucky. – Miért hibáztatna engem?
  - Van gyermeked?
  - Nincs! – hangzott a még felháborodottabb válasz.
  - Akkor csekélyke esély van rá, hogy felfogd. – Azzal a sárkány elfordult tőle, és odébbállt. Egy kényelmesnek ítélt helyen aztán fogta magát, és leheveredett.
Lucky pedig várt, hogy valaki felbukkanjon (leginkább Jeninára számított, hogy azonnal közölhesse vele, nem az ő hibája, hogy a fia, a kicsi Chizzy, így néz ki), és hogy végre történjen valami. Leglogikusabbnak talán Horatius felbukkanása tűnt, mégis, ahogy az ajtó nyílt, zöld levélruhájában a magas, hegyes fülű nő lépett ki és indult meg Lucky felé.
  - Üdvözöllek, kisúrnő! – Kisúrnő. Pfujj.
  - Üdvözöllek…
  - Neira. – Lucky értetlen arckifejezését látva a nő megismételte. – A nevem Neira, kisúrnő. Gyógyító tünde vagyok, és, mint láthatod, házam távol áll jövőbeni uradalmadtól.
  - Üdvözöllek, Neira! – mondta ki végül a lány is. – Hogy van Chizzy?
  - A helyzet súlyos, de még nem reménytelen. Az ő fajtájának sajátossága valamely természeti elem fölötti korlátlan uralom, tehát nem csak manipulálni tudják az erőket, de teremteni is. Minél többet teremtenek azonban, az erejük annál nagyobb lesz, és ezt az erőt éjjel-nappal kordában kell tartaniuk. A ti világotokban varázserő híján nem volt szükség erre a feszült koncentrációra, de amint sebesülten ide megérkezett, az eleme eluralkodott rajta.
  - Ez a víz lenne?
  - Majdnem. A jég.
  - A kettő nem ugyanaz? A víz megfagy, jég lesz belőle.
  - Nem, nálunk nem ugyanaz rendelkezni a víz felett és esetleg megfagyasztani azt, vagy pedig már magát a jeget hívni.
  - Számomra ez egyformának tűnik.
  - Majd megszokod…
  - Tudom, mert muszáj lesz…
  - Nem, nem azért, mert muszáj lesz, hanem mert a részeddé fog válni – mosolygott a tünde.
  - És mi lesz most vele?
  - Egyelőre reménykedünk. Most viszont a segítségedre van szükségem. El kell mondanod, mi történt.
  - Erre a történetre én is kíváncsi vagyok. – A hang szigorú volt, pont, mint az ajtóban álló asszony arca. Horatius békítőleg a vállára tette a kezét és végigsimított a nő karján, az azonban lerázta magáról, és büszke dühvel megindult a beszélgetők felé. – Az elemekről csacsogni, arra aztán van idő, nem igaz?! Azt hittem, legalább rád számíthatok, Neira!
  - Jenina, kérlek… - kezdte a tünde.
  - Te csak ne szólongass engem! A fiam életéről van szó, és itt cseverészel ezzel a csenevész leánykával, akinek majd a kezébe adják az egész birodalmat, holott fogalmuk sincs, mire képes. Nézd csak meg, mit tett a fiammal! Ó, igen, azt hitted, te szerencsétlen, hogy majd én is hajlongok előtted, mint a többi hülye, hogy örömtáncot járok az érkezésedre, éljenzem a megjelenésedet? Hát nem! Az én egyetlen kincsem a fiam, és nem vagyok hajlandó…
  - Elég! – bődült el az eddig keservesen sóhajtozó sárkány a mező túlfeléről. Bár messze volt, hangja bezengte az egész teret. – Jenina, nem ismerek rád! Mint egy hisztis tizenéves, aki rájött, hogy a szeretője démon! Az ég szerelmére! Hát elment a józan eszed?!
  - Ó, most egyből megtaláltad a hangodat, mi, vénség?! Most előtört belőled az évezredes bölcsesség, hogy itt…
  - A fiadnak meg kellett volna halnia. Örülj, hogy ez a lány visszahozta.
  - Hogy… micsoda?! – Jenina hangja elvékonyodott, épphogy csak hallották a mellette állók. – Ezt mégis honnan veszed?
  - Tudom, amit tudok. Már így többet árultam el a kelleténél. Ennek a lánynak, bármily csenevész és tudatlan is, te csak hálás lehetsz. – Mord részéről úgy látszott, lezárta a vitát, fejét visszatette a földre és ráhúzta az egyik szárnyát. Az asszony némán tátogott döbbenetében, majd megrázta a fejét, és berohant. Horatius gondterhelt arccal Luckyhoz lépett, kezét most a lány vállára tette.
  - Ne haragudj rá. Dühében mindig elveszíti a fejét. Jó ember.
  - Elhiszem, neked elhiszem, Horatius. – A férfi bólintott, halványan még el is mosolyodott, majd megfordult, és ő is visszasietett a házhoz.
  - Ha jól emlékszem, ott fejeztük be, hogy a történtekről kérdeztelek – mosolyodott el Neira is.
  - Ó, igen. Nos, bár meg tudnám mondani, hogy mi történt. Chizzy egyik pillanatról a másikra eltűnt, és mikor újra felbukkant, már így nézett ki. Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, de a mi világunk gyógymódjai nem mindig bizonyultak hatásosnak.
  - Mennyi ideig volt így?
  - Három napig, körülbelül.
  - És a kapuhoz hogy jutott el?
  - Hát… - a lány összeráncolta a homlokát – nem tudom! – döbbent meg a saját válaszán. – Nem együtt indultunk, hanem külön.
  - Úgy érted, a saját lábán ment el a kapuig?
  - Nem tudom. Nem vagyok valami nagy segítség, bocsánat.
  - Semmi gond. Téged most átvisznek a palotába, Chizzyt bízd csak ránk.
  Lucky nehézszívvel megeresztett egy halvány mosolyt, biccentett, és Mord felé fordult. Horatius pár perc múlva csatlakozott hozzájuk, és immár hármasban szlalomoztak a felhők között.
  Egy üres helyen szállunk majd le, hogy senki se vehessen észre. Túl nagy lenne most körülötted a felhajtás, ha nyilvánosság elé érkeznél. Fontos, hogy gyorsan haladjunk a palota belseje felé, az úrnő szobájában. Ott átadlak téged a Gyógyítóknak – hallotta Horatius hangját a fejében.
  Gyógyítóknak?! Nincs is semmi bajom! – lepődött meg a lány. A remélt válasz azonban elmaradt. Csendben siklottak a földek felett, s tán fél óra sem telt, mikor Mord sokkal puhábban ereszkedni kezdett.
  A hely, ahova érkeztek, csakugyan elhagyatott volt: épületek, tornyok közé zárt, elvadult, fás-bokros területen kellett a sárkánynak egyensúly találnia anélkül, hogy kidöntene akárcsak egy fát is, és ahhoz is elegendő helyet kellett biztosítania, hogy utasai leszállhassanak. Horatius katonásan megköszönte a segítségen, karon ragadta a lányt, és futólépésben a palota felé vette az irányt. Alig néhány lépés múlva már lassított is, a fák és indák között nem nyílt ugyanis semmilyen ajtó, hanem a falon kúszó indákon kellett felmászniuk. A katona megeresztett egy bocsánatkérő pillantást a lány felé, az viszont csak mosolyogva a fejét rázta – mindig is ki szerette volna próbálni, milyen érzés falra mászó indákon kúszni.
  A várt katarzis mégis elmaradt: szárnyakkal a hátán még több súlyt kellett cipelnie, mint amihez teste az előző tizenkilenc évben hozzászokott, így néhány méter után már erősen a katona segítségére szorult. Ezt a pici hátulütőt leszámítva teljességgel le volt nyűgözve: a palota föléjük magasodó tornyai, a néha-néha felbukkanó sárkányrajok lélegzetelállító látványt nyújtottak. Szenvedése mégis tovább tartott, mint azt elbírta volna viselni, az indák vastagak voltak, nem tudta rendesen átfogni őket, sokon megcsúszott a lába, hiába volt rajta kedvenc sportcipője, és a hőfok is egyre-egyre emelkedett, minél feljebb haladtak. Horatius persze könnyedén haladt előtte, mint aki már legalább százszor megtette ezt az utat, becsukott szemmel, egy sárkánybébivel a hátán. Jó. A sárkánybébi talán túlzás, de biztosan megtette már.
  Útjuk végét egy széles perem jelezte, ahová a férfi – természetesen – könnyedén felpattant, Luckynak azonban mindkét karját le kellett, hogy nyújtsa, ha azt akarta, hogy még naplemente előtt elérjenek azokhoz a bizonyos Gyógyítókhoz.
  A folyosó, amin haladtak, állítólag a palota lepusztult, használatlan, romos része volt, az egyik fal mellett a tó, a másik mellett a már látott dzsungel húzódott. A tó vize azonban egész magasan verte a vár falait, mintha az a szárny gátként épült volna. Később, mikor a lány szóba hozta ezt az elképzelését, Horatius megerősítette.
  Lepusztult vagy nem pusztult, Lucky tátott szájjal vonult végig a folyosókon, olykor méterekre is lemaradva önjelölt idegenvezetője mögött. Olyan érzés volt, mintha Hamupipőke kastélyába csöppent volna, bár talán Csipkerózsika sárkányőrizte kastélya jobb hasonlat lett volna rá, tekintettel a kedves Mordra. A haladást itt-ott egy-egy leszakadt faldarab nehezítette, a falakon fakó, kivehetetlen portrék sorakoztak, vízköpők, domborművek és csodaszép kacskaringós faragványok kísérték őket útjukon.
  - Ez a rész fontos védvonal volt a háború során – kezdett magától a mesélésbe Horatius. – Mikor ezt itt áttörték, gyakorlatilag véget ért a háború. Rengetegen vesztették életüket a mi részünkről, és a másik oldal nyugodtan tovább tizedelhetett volna minket, ha a két úrnő és a gonosz nem esnek egymásnak. Akkora vihar kerekedett, hogy abba mindegyik fél katonái belepusztultak, kőtörmelék és hamu záporozott mindenhonnan, hogy levegőt nem lehetett kapni. Villámok hasítottak szét embereket és démonokat egyaránt, szörnyű volt.
  - Te is itt voltál?
  - Nem, én a támadó vonalban voltam, Jeninával, Chizzyvel és az apjával, Ezekiellel. Mi csupán a sikolyokat hallottuk, néhány halálhörgés is elhozott felénk a szél, de mi nagyon messze voltunk.
  - Ó. – Többet nem tudott kicsikarni magából. Az eseményt még elképzelni is szörnyű volt, hát még milyen lehetett megélni azt…
  - Balra! – kiáltott rá egy adag hallgatás után Horatius. Lucky hálásan mosolyogva fogadta el a kinyújtott kezet.
  - Horatius?
  - Igen?
  - Mi lesz a szárnyaimmal? Tudom majd használni őket? Maradhatnak? – A férfi válasza egy atyáskodó mosoly volt, a lány pedig meghökkent, mikor vállát átkarolva magához húzta.
  - Sok mindent nem tudsz még. De igen, a szárnyaid így maradnak.
  - Köszönöm. Mármint, hogy válaszolsz nekem. Nem hinném, hogy mindenki ilyen készséges lenne.
  - Tény, ami tény, én hálát adnék az élő Istennek, hogy nem Jeninát küldték érted. – A lány nem állhatta meg nevetés nélkül. Vidáman lépkedtek tovább az egyre sötétebb folyosón, a törmeléket kerülgetve, észrevétlenül is egyre gyorsabban.
  A folyosó végén fény pislákolt, amiről a lánynak akaratlanul az ővilágabeli felszólítás jutott eszébe.   Minél közelebb értek, gyomra annál görcsösebben tiltakozott a továbbhaladás ellen, félt az új emberektől, hiszen nem is olyan rég szembesülhetett vele, hogy nem mindenki olyan megértő és odaadó, mint Chizzy és Horatius.
  Aggodalma azonban fölöslegesnek bizonyult: miután kiértek a fénybe se találkoztak senkivel, csupán a törmelékek tűntek el, helyét egyszerű pompa vette át, a falakon kúszó virágos növények pedig életről tanúskodtak – talán nem is olyan halott dolog ez a világ, mint amitől ő titkon félt.
  Horatius nem szólalt meg többet, hagyta, hogy a lány gyönyörködjön a faragványokban, melyek ezúttal épségben, egy darabban és ragyogóan mosolyogtak vagy épp vicsorítottak rá a falakról sárkányok, tündérek, sellők és sok más démon képében. Áthaladtak egy boltív alatt, amely egy keleti sárkányt formázott, szemei mintha élő szemek lettek volna.
  A katona egy egyszerű faajtó előtt torpant meg, ahol már várta őket valaki. A lány észre sem vette, annyira belefeledkezett a falak tanulmányozásába.
  - Üdvözlet, úrnő, már vártunk! – szólt a fehér köpenybe burkolózott lény. Lucky kurtát biccentett. Hát ő lenne a Gyógyító, végre kiderülhet hát, hogy mi baja van. Lehet, hogy úgy találják majd, agyalágyult. Vagy valami. Mi lesz vele, ha uralkodásra alkalmatlannak találják? Visszamehet vajon, vagy, mint a filmekben, azt mondják, hogy túl sokat tud, és élete hátralevő részében egy börtöncellában kuksol, esetleg felkoncolják?
  A fehér ruhás jelenés kedves mosolya azonban megnyugtatta egy cseppet.
  - Már vár téged, lépj be hát – szólalt meg ismét. Lucky értetlenül nézett a mögötte álló katonára, az bátorítóan mosolygott, és kezével noszogató mozdulatot tett. Lucky lépett egyet, a gyógyító pedig kitárta előtte az ajtót, viszont egyikőjük sem követte őt abba a szobába.
  Nehéz szavakkal leírni, pontosan hogy is nézett ki az a szoba. Nem is a látvány, hanem az embert magába szippantó érzések voltak azok, amik egy egész pillanatra bennrekesztették az épp születő leheletet. A szoba meztelen falaira itt-ott bekúszott kintről az inda, ami a falakat is borította, virágot azonban sehol sem lehetett látni rajta. A fal mellett egy állvány áll magányosan, tele különféle könyvekkel. Mellőle egy ajtó nyílt, amely az erkélyre vezetett, arra az erkélyre, ahonnan valaki tán a népet buzdíthatta, mikor azok már végleg megadták magukat az elkeseredésnek. Odébb egy szószék állt, használatlanságát mutatta, hogy a fal felé volt fordítva.
  A helyiség maga nem volt nagy, így a középen terpeszkedő baldachinos ágy hatalmasnak hatott, szinte minden szabad teret elfoglalt. A függönyök leeresztve lógtak, mégis egyértelmű volt, hogy valaki hiányzik onnan.
  Összerezzent, mikor meghallotta. A hang valahonnan a derengésből jött. Ismerte ezt a hangot, nem egyszer szólt már hozzá gyönyörű nő, sárkány vagy épp a semmi képében, most viszont mintha a szobát beborító lilás derengés szólt volna hozzá.
  Üdv, gyermekem. Mesélj nekem!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: mslucas
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 208
Regisztrált: 3
Kereső robot: 24
Összes: 235
Jelenlévők:
 · alfabata
 · Pancelostatu
 · PiaNista


Page generated in 0.3495 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz