Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Az elrejtett alany

, 498 olvasás, peresz , 1 hozzászólás

Ezek vagyunk

Hosszú volt a hét. Szörnyen hosszú, és fárasztó. Néha csak annyit akart, hogy egyetlen percig ne szóljon senki, de folyton zaj volt és fecsegés körülötte. Füle csengett, koncentrálni, hovatovább gondolkodni sem tudott már. Néha saját helyzetét is alig-alig tudta meghatározni. A szeme száraz volt és úgy égett, mintha egész éjjel hegesztett volna, vagy mintha forró, sivatagi szél szárította volna erős napsütéssel együtt. Termékeny munkát végezni már nem tudott, mindössze annak látszatát fenntartva próbált valami keveset maszatolni, igen, azt a meddő próbálkozást a munka végzésére bátran mondhatjuk maszatolásnak. Csak csendet akart, és feküdni. Aludni. Sokszor olyan erővel tört rá ez az érzés, hogy egy-egy rövid pillanatra megfeledkezett a kockázatról is, és elképzelte, ahogy zsibbadt tagjait jólesően kinyújtja egy vízszintes felületen, szemhéja ernyedten lezárul, mélyet sóhajt, majd a kilélegzett levegő a benne lévő feszültséggel együtt, megkönnyebbült érzést hátrahagyva távozik. Mondom, csak képzelte, mert a kockázat ott volt, és ha rövid időre nem is lüktetett agyában, feledésbe teljesen nem merült. A kockázat ijesztő volt. Annyira, hogy minden maradék erejét megfeszítve ébren maradt szorgalmas, hozzáértő, és hatékony munkaerő illúzióját keltve. Ez volt ő, illetve ennyi csak: munkaerő. Pontosabban annak kellett lennie. A Nagy Szita lyukain hamar fennakad, aki nem húzza össze hatékony munkaerőnyire magát. Nem akart fennakadni. A családnak kenyér kell, és kenyér csak az átjutottaknak van. Így fogát összeszorítva alakította szerepét, mialatt egyre veszített erejéből. De fülében a mindent átható csengés és zaj mellett egyre erősebben zakatolt: kockázat, kockázat, kockázat. Az ujjbegyei hasogattak a billentyűzet folytonos kopogtatásától, égőn fájó szeme előtt egyre sűrűbben úsztak el amorf foltok és sárgás karikák, dereka sajgott, a lábai zsibbadtak és gyengülő szívműködése miatt lassan felteltek vízzel. Az órát reménykedve bámulta. Percei végtelenné nyúltak, s mind távolabbinak tűnt a csekélyke megnyugvást hozó napvége. Keservesen vánszorgó ideje alatt egyre zajosabb lett minden, hevesebben zakatolt az az átkozott kockázat, a test gyötrelmei kezdtek az egekig fokozódni, mindezt pedig egy örökkön tudálékos, fennhangon sápítozó munkaerő idegtépő krákogásai, és mindennel kapcsolatos hozzáértő expozéi tették elviselhetetlenné. Valójában a munkaerő kínjait gyakran nem is a kockázat, meg a Nagy Szita, hanem egy másik munkaerő teszi igazán fájdalmassá. Tehát ott volt. Ült a helyén, alakította önnön szerepét, és várt. És a sárga karikák, és a kockázat, meg a zaj, meg testei kínjai nőttön-nőttek. Zaj, kockázat, foltok, karikák örvénylő, szédítő zúgó tánca; zúgtak, úsztak, sárgállottak. Odáig, hogy egyszer csak, amikor már nem volt hová tovább fokozódniuk, egyszeriben csend lett. Az őrjöngő káoszt hirtelen támadt, végtelen csendes űr váltotta fel. Folt nincs. Karika nincs, zaj, kockázat nincs. Nincs többé. És megkönnyebbülést hozó, kinyújtott testű sóhaj nélkül, összegörnyedve – mint a rongy – szállt el a megfojtott öntudat.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: peresz
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 310
Regisztrált: 0
Kereső robot: 22
Összes: 332
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.536 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz