Navigáció


RSS: összes ·




Memoár: Az elengedés művészete

, 732 olvasás, Válóczy_Szilvia , 4 hozzászólás

Ezek vagyunk

(Elisabeth naplójából)

Mérhetetlenül egyedül voltam. Sem fizikailag, sem lelkileg nem éreztem erőt, mely magával sodort volna. Kint gubbasztottam a gondosan megmunkált, fával borított terasz sokat használt hintaszékében és magam elé meredve méláztam. Etienne is szeretett így ülni, de most nem volt velem. Éppen messze járt valahol és nem is tudtam, mikor érkezik. Nem mondta.

A házat két emeletnyi magas fenyőfák ölelték körbe, mintha csak vigyáztak volna arra az öreg kőépületre, mely magányosan állt ott, közel, amellett a hatalmas tó mellett, amit annyira szerettem. A megszokottnál erősebben fújt a szél, de nem bántam. Valami megnyugtató zúgó hangot hallatott a meleg levegőben. Hiányzott Etienne. Azt hittem, képes vagyok elviselni határozatlan idejű távollétét, de egy idő után csupán a szomorúság és az önmarcangolás maradt. Reggel még hazudtam magamnak. Bőszen hittem, minden változni fog, de leginkább abban bíztam, hogy a kialakult helyzet csakis jól végződhet. Elhagyott. Nem akartam elfogadni a tényt, ezért nap, mint nap áltattam magam, hogy mindez csak átmeneti. Kavargó kérdéseim mind aludni tértek, mert már nem volt kitől kérdeznem. Meg akartam érteni mindent, hiszen bármi is történik az ember körül, meg van a lehetőség az elfogadáshoz. De ez, ezidáig még nem sikerült.

Gondolataimat néhány cserregő szarka zavarta meg. Veszekedtek. Erről az jutott eszembe, hogy mi sohasem veszekedtünk. Az a kiegészítés, amit egymás iránt tanúsítottunk már túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Mégis… Mindig bíztam benne, hogy a sors bennünket egymásnak teremtett. Nagy levegőt vettem, majd lassan fújtam ki, hogy egész lényemben átérezhessem a megnyugvás kezdeti állapotát. Szükségem volt erre. Előre kellett tekintenem, a múlt halálának árnyékából a fényt akartam látni. De abban a pillanatban gyűlöltem magam.

Gyengeségem számlájára írható halványodó hitem majdnem cserben is hagyott. Miért engedem ezt? Miért hagyom? Az a kilátástalan szerelem lebilincselő harmóniája magához kötött. Nem tudtam szabadulni. "Csupán akarat kérdése!" - szólalt meg bennem egy hang, mely selymes lágyságával vígaszt akart nyújtani. "Elkéstél!" - válaszoltam halkan. Önmagammal kezdődő vitám épp jó alkalom lett volna a felejtésre, de nem hagytam. Azt a már sokszor elkapart vérző sebet a szívemen újra és újra megsebeztem. Mert meg akartam sebezni. "Fájnia kell, ha az a sors, hogy életed egészén megtanuld az elvesztés művészetét… Máshogy nem lehetséges…" - állapította meg a bennem létező lélek. Elfáradtam. Önmagam megismerése mellett túl sokat áldoztam energiámból a fájdalom keserű terhének. "Sohasem lesz jó?" - tekintettem fel a tető felett tornyosuló fehér felhőkre. Csend volt a válasz. De az a csend mélyen lényembe ette magát. Szinte búgott abban a halhatatlan lélekben, melyet testem védett. "Az ő döntése volt…" - súgta a szél, miközben szemeim körvonalában homály takarta be a világot. "Tudom…" - bólogattam leverten. "Etienne nem akarta, hogy meghalni lásd…" - dörögte az ég. Zokogtam. Muszáj volt az annyi év után felgyülemlett megpróbáltatás jogán. Az elengedés… Ez lett volna a feladatom, de nem jól vizsgáztam. Képtelen voltam rá. Az ember már csak ilyen. Ragaszkodik, szeret, hisz és bízik. "Mert bízni kell, hiszen a remény hal meg utoljára." - csengtek élesen fülemben Etienne egykori szavai.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Memoár
· Írta: Válóczy_Szilvia
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 215
Regisztrált: 2
Kereső robot: 27
Összes: 244
Jelenlévők:
 · PiaNista
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.2139 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz