A szándékosság bűnös magányában sóvárog az éjszaka sötétje. A derült ég már régen elköszönt. Az emberek a napot éltették, míg látták. Ma már csak egykori dicső emlékét őrzi egy kihaló társadalom.
Temetések sűrű beosztása és a mindennapi életben maradási szükségleteken kívül nincs se idő, se energia az isteni mivoltunk beteljesítésére. Az örökké tartó téli éjszakában élve mesterséges fények tartják fenn a látszatát, hogy még élhető ez a bolygó.
A belátható vég elleni menekülés utolsó reménysugarán civakodik a gyarló hatalmasságok utolsó generációja. Nyomorba taszítják egymást és minket. Hogy mi volt a döntő tulajdonság, ami engedte a pusztítást, és nem szabott gátat a vérfürdőnek, nem tudni.
Halálra születés. Az ember szocializációjának fontos momentuma a halál elfogadása, a felkészülés, a belenyugvás. Ez pont olyan értelmetlen agysejt foglaló, mint az Istentől való félelem. A halál is elkerülhető, csakúgy, mint a háború vagy a szegénység.
Fejlődésnek nevezünk egy új számítógépet, mobiltelefont, mindent, ami szórakoztat bennünket, vagy megkönnyíti a munkánkat, és itt a lényeg, nem az életünket, csak a munkánkat. Az innováció a katonaság és az üzlet előjoga. Egyiknek sem érdeke a tájékoztatásunk. Veszélyes, sőt Sátántól eredendőnek titulálják mindazt, ami könnyebbé, gyorsabbá, tisztábbá, hosszabbá és értelmesebbé tehetné a látogatásunkat az élők között. Az emberközpontú fejlődéssel lehetőség nyílna az alkotásra, tanulásra, gondolkodásra és ezek természetes szintlépéseire.
Ehelyett lassú, nehéz, gyötrelmes és túl rövid életünkbe kell belezsúfolnunk a kiteljesedést, ami gondoktól, betegségektől, hasztalan várakozásoktól nem túlzás, ha lehetetlennek nevezzük. Elvetendő a haladó gondolkozásmód, a profitszerzés témakörétől eltérő szemlélet. Csak széles mosollyal robotolás a megélhetésért, büszkén, hogy nem munkanélküliként fagyok halálra egy zsúfolt nagyváros egyik közterén egyedül, mert a szociális védőháló feddhetetlen résein valakinek ki kell zuhannia. Fintorogva tekintünk le nagyzolva a hajléktalanokra, ahelyett, hogy szánnánk tíz perc gondolkodási időt a megelőzésre, hogy mit tegyünk a jelenség ellen.
Az empátia nem létezik, nem szabad, hogy hasson ránk. Ez a XXI. század belénk nevelt "igazsága". Rasszizmus, hazafiság, ez viszi előre sorsunk. Fogadjuk el a halált, tegyük hasznossá, áldozzuk magunkat a célért, ami tíz év múlva olyan jelentéktelen lesz, mint én magam, vagy az álmom, hogy ez véget ér egyszer. A nép lelkesen választ a csomagolások közül, ami mind ugyanazt takarja el. Félelmetes a marketing hatalma. Mint tényt tálalja elénk, és falatja fel velünk ez esti hírek félórás horrorfilmjét és a reklámokat, a színes nagyképernyős szadista.
Az elme eltiprása, ez az, amiből meg lehet élni, mindenkit hülyének kell nézni, megalázni, élete végéig tömni belé a hazugságot, és lebutítani.
Irigykedve bámuljuk a jóléti államokat, vágyakozva, áhítattal. Pedig csak annyiban különböznek, hogy Ők még értelmét is látják a robotnak, amiért tartják őket. Ahol valami összedől, ott valaminek újjá kell épülnie, ilyen az ember felfogása: épít, fejleszt, rombol. Aztán általában a már bevált sémában, esetleg apró eltéréssel az eredeti mását építi fel. Pont itt van a legnagyobb gond. Többnyire nincs tudomásunk az alternatíváról, vagy korlátoznak minket a választásban, így gátolva meg azt, hogy ráléphessünk a jövő útjára, amit már nem félelem, nélkülözés és agresszió között kell valahogy túlélnünk. Tudjuk, látjuk, tapasztaljuk, hogy a jelenlegi életkörülmények inkább egy gép, semmint egy ember szükségleteire irányulnak. Mi, mint Istenek, nem hagyhatjuk, hogy az általunk épített, és fenntartott világ rabszolgái maradjunk.
|