Navigáció


RSS: összes ·




Memoár: Megbocsátani kell

, 538 olvasás, Válóczy_Szilvia , 4 hozzászólás

Ezek vagyunk

(Elisabeth naplójából)

Újra ott maradtam a kétségeimmel, azzal a ténnyel, hogy megint megígért valamit, amit nem tartott meg, feledékenységből, vagy mert nem is nagyon akarta. Sokszor kerültem szembe ezzel a problémával, ahogyan most is. Ott álltam a mosogató előtt és miközben az edényeket öblögettem, végighasított rajtam a már jól ismert letargia. Mindig rettegtem ettől az érzéstől, ám ugyanakkor ezt sohasem tudtam magamtól messzire űzni. Akár egy ping-pong játszma, ami igazán hosszú, de valahogy az éles helyzetekben mindig elvesztettem a játszmát. "Ez vagyok én…" - gondoltam, majd lógó orral kezdtem el a megmosott paprikát aprítani.

Szerette a lecsót. Akár hányszor meséltem neki róla, hogyan készítem el, mindig nevetés volt a vége. Nem szeretett főzni, bár tájékoztattam, ha egyedül marad, kénytelen lesz néhány fogást megtanulni, csak hogy ne haljon mindjárt éhen. Ilyenkor persze hevesen bólogatott, de tisztán hallottam kimondatlan gondolataiban a lényeget, hogy esze ágában sem lesz fakanálhoz nyúlni. Ezen elmélkedésem közben észrevettem magamon az öngyógyítás hatásait.

Már nem haragudtam rá, csak is magamra, amiért kiapadhatatlan reményem újra virágot bontott. "Nem való ez nekem!" - förmedtem magamra. A légváram már túl magasra épült, egészen fel Isten birodalmához. Nem vitt rá a lélek, hogy fájdalmat okozzak neki. Pedig józan paraszti ésszel, egyértelmű lett volna, hogy ugyanazt adjam vissza neki, amit kaptam. Egóm hiúságát borzasztóan bántotta a tény, mely szerint sohasem lehetek első az életében. Bármennyire kitartottam mellette, a végén mindig szembesültem azzal, hogy valószínűleg sikerült ismét elhibáznom. Önmagam csapdájába estem bele, amit ő valójában soha nem akart megérteni. Hogyan is érthette volna, amikor sok éves tapasztalata ellenére is csak saját igazát fújta. A dolgok egymillió év múlva sem változnak, mert beszőtte őket a porrácsos idő, s újra és újra ugyanazt játssza, akár egy elakadt film egymásutáni kockái.

Heves vitám önmagammal végül is lefárasztott. És ő ennek lényegéből az ég világon semmit, de semmit nem tapasztalt, ezáltal nem is érthetett meg. Nagyon sajnáltam ezt, mert jól tudtam, így igazán látni sem fogja a lelkem, hiába ismer. Valójában csak hiszi, hogy ismer. De amit igazán sajnálok, az az, hogy sohasem törekedett arra, hogy a felszín mögé lásson, mert félt. Félt, hogy ha teljesen megismer és megért, akkor nem tud többé menekülni. Menekülni a világ elől, menekülni önmaga elől. Ezért hagytam.

Azon a napon, amikor már sokadszorra tette ugyanazt, a végén már csak nevettem. "Reménytelen…" - gondoltam. Ahogyan más sem, úgy én sem tudtam megváltoztatni őt eléggé ahhoz, hogy az ne csak neki legyen jó, hanem nekem is. Így kénytelen voltam ráhagyni és viselni. Viselni a kilátástalan helyzetek súlyait, és a megbocsátás örömét. Mert megbocsátani kell. Bárhogyan is alakulnak a dolgok.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Memoár
· Írta: Válóczy_Szilvia
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 199
Regisztrált: 3
Kereső robot: 25
Összes: 227
Jelenlévők:
 · Fatyol
 · Napfeny
 · Sutyi


Page generated in 0.1364 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz