Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A labirintusban – avagy az élet útvesztőjében

, 255 olvasás, Nerissa , 4 hozzászólás

Elmélkedés

A fekete hajú kislány, nagy kék szemeivel csodálkozva, kíváncsian, tele örömmel tekint a világra. Mosolyogva figyeli az élet apró csodáit: a nyakáig érő havat a falu utcáin, melybe a felnőttek szűk utakat vájtak. Ezeken járva tudnak csak eljutni a boltba, oviba, otthonukba. Hatalmas, izgalmas labirintusnak tűnik, mely felfedezésre vár. Miután a hó már szinte mind elolvadt, a Malomvölgybe indulnak az óvó nénikkel s a gyerekekkel sétálni, és megkeresni az első hóvirágokat. Mindez hatalmas örömmel tölti el kicsiny lelkét. Sosem feledi a pillanatot: a hatalmasnak tűnő völgyet, a csípős hideget, az örömöt, amikor rátalál az első pici, hófehér virágra. Manci néni az oviban mindig mosolyogva és tárt karokkal fogadja, biztató szavakkal engedi útjára. Szeret és szeretik.
Elérkezett az iskolakezdés ideje. Kicsit szomorúan, de büszkén megy a kék köpenyben, hátán az iskolatáskával, hisz már ő is nagy lett, úgy érzi. Lelkesen kezd tanulni, írni, számolni és segíteni a tanító néninek. Az elsők között jelentkezik, amikor Marika néni segítséget kér. Boldog, hogy őt választja, hogy kioszthatja a füzeteket. Marika néni, élete első tanító nénije mindenkit értékel: "Szépen írtál Ildikó!", "Jobban igyekezz Laci!". A fekete hajú kislány füzete az utolsó. Ő reménykedve, büszkén várja a dicséretet, hisz hatalmas lelkesedéssel, igyekezettel írta le az első szavakat. De a tanító néni szigorúan ránéz és szól: "Tartsd a körmöd!". Veszi a pálcát, ráüt a körmökre, kezekre. Talán nem is tudja, mit tesz. A kislány már tudja, hogy soha többet nem jelentkezik, hogy segítsen a tanító néninek. Magába merül, hisz nem érti mi rosszat tett, miért nem volt jó, miért nem elég szép, amit tiszta szívből és hatalmas igyekezettel készített. Azt tudja, hogy nem csak a keze sajog, valami eltörött, valaminek vége van – bár még nem érti mi az.
Telnek az évek, nődögél a sovány, fekete hajú lány. Szemében még ott a csillogás, a kíváncsiság. A templom melletti kastély egyik hatalmas szobájában laknak. A templomban még sosem járt, csak az ajtón kukucskált be olykor - olykor a rácson át, meglesni milyen belülről, mily titok van odabenn. Elképzelni is alig tudja, miért járnak oly sokan oda minden vasárnap délelőtt. Barátnőjét kérdezgeti, aki nagyanyjával rendszeresen jár a falu másik végén lévő, fehér kőfallal körbevett templomba. Zsuzsa meséli neki, magyarázza gyermeki szavakkal, mit csinálnak és megmutatja zsoltáros füzetét is. Egy alkalommal a templomkertbe is besurrannak. Később anyját is kérdezgeti, de ő egy kézlegyintéssel elintézi. A választ magának kell megkeresni.
Tizennégy éves már a lány, tanul, dolgozik, segít otthon, igyekszik, de mindhiába. Anyja csak szidja: "Miért nem igyekszel? Bezzeg az Ildi!", "Miért nem vagy kedvesebb? Bezzeg a Vera!" S jön a következő pofon, csak úgy csattan. "Már megint hármast kaptál?" S anyja már veszi elő a fakanalat. Így megy ez hosszú évek óta.
A lány szemében még ott a csillogás, de arcára már kezd kiülni a bánat. Érzi, kezdenek összekuszálódni a szálak, mintha egy hatalmas pókhálóba gabalyodott volna bele. Mi történt? Hogyan tovább? Apránként gyűlik lelkében a szomorúság, a harag.
A kamaszkor közepe táján már falak veszik körül, tüskék. Nem túl népszerű társai között sem. Arcára már kiült a bánat, keserűség, düh, az erőszak és fájdalom nyomai. Titkokat hurcol magában. Tizenhat éves, mikor először fogja le anyja kezét, aki meg akarja ütni újra és újra. Üvölt a kamaszlány: "Nem hagyom magam! Már erősebb vagyok, mint te!" Valóban erősebb fizikailag, lelkét pedig a bánat edzette keményre.
Fiatal felnőttként új utat választ. Nem tudja, még mit akar igazán, csak annyit tud, mit nem. Dolgozik örömmel sok jó ember közt, családot alapít. Legnagyobb öröme a két apró, majd egyre növekvő gyermek, akikben megtalálja néhai önmagát. Csillogó szemeikben látva a kíváncsiságot, a derűt, az örömet, szeretetet. Időnként az ő szemébe is visszaköltözik a kis fekete hajú kislány életteli tekintete. Reméli így marad örökre. Úgy érzi, látja az út végét. De a sors mindig tartogat valamit.
Sok-sok év telt el. A kis fekete hajú lányból ősz hajú asszony vált. Arcán az évek, örömök és bánatok, titkok, az erőszak emlékei, a betegségek ott hagyták nyomait. Kívülről keménynek látszik, hogy ne láthassa senki, mi rejtőzik belül, lelke legmélyében. Úgy érzi, nem értené meg senki. Még mindig keres valamit; keresi a labirintus végét, amit az emberek vájtak. Eltévedt. Azt gondolta, őszintén hihet az útbaigazításokban, de rá kellett döbbennie, hogy egyedül kell megtalálnia a kivezető utat. Szomorú szemeiben fel-felcsillan még az a fény, mely rácsodálkozik az életre. Talán nincs veszve még minden, van még remény és elmosolyodik magában.

Megjegyzés: 2013. 03. 05.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Próza
· Írta: Nerissa
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 328
Regisztrált: 1
Kereső robot: 30
Összes: 359
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.2487 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz