Álmatlan fekszem, dideregnek már ajkamon a szavak,
s kétségek közt sodródom,
Oh, élet! Csak élni nem hagytalak…
Mint szólamok között a szünet,
mélyen bennem síri csend lapul,
s az éjszakát járom,
míg másoknál lámpa gyúl.
Némely éjszaka szelíd arcodat látom,
érzem selymes bőröd illatát,
s ha hallom lágy kacajod,
a vak is szívembe lát.
Hajnalodván aztán, a friss fény
s az új nap dallama
kergeti széjjel mámoros álmom,
szívem őre e hős dalia.
De a fény elvakít, némaságra tanít,
hisz embernek a képzelet túl nagy hatalom,
s én újra csak az éjre,
csak álmodni vágyom.